Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever[Alex-Angelina]

Unalmas vasárnap délelőttre ébredtem. Az ágyamon felülve - ami leginkább egy börtönökben használatos priccsre hasonlított, nem pedig normális fekhelyhez -, szinte ösztönösen kipillantottam az ablakon. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hő, puhának tetsző, ám mégis ideg lepellel borítva be az egész környéket. Remek, ezek szerint Forksba is megérkezett a tél... Félreértés ne essék, szeretem a hűvösebb időjárást - máskülönben aligha költöztem volna ide annak idején -, de mindenkinek vannak az életében olyan napok, amikor a háta közepére sem kívánja az esőt, avagy, jelen esetben a hóesést. Unottan rúgtam le magamról a takarót, majd ballagtam ki a hálóból nyíló fürdőszobába. Ahhoz, hogy teljes egészében képes legyek magamhoz térni, mindig két dologra van szükségem: egy jó, hosszúra nyúló zuhanyzásra, és egy nagy bögre, lehetőleg méregerős feketére. Ha ez nem képes életet lehelni belém, akkor semmi az ég egy adta világon. Az időérzékemet elvesztve, úgy éreztem, mintha órákon keresztül folyattam volna magamra a zuhanyrózsán keresztül a tűzforró vizet, erre, amikor kikászálódtam bepárásodott falú fülkéből, rá kellett jönnöm, hogy alig negyed órát töltöttem a "gőzkabinban". Úgy látszik, fejlődöm, állapítottam meg magamban némi örömmel, miközben rávettem magam arra, hogy fel is öltözzem. Nem bonyolítottam túl a dolgot: a szokásos, ing, farmer, acélbetétes bakancs felosztás tökéletes megfelelt a számomra. Éppen a cipzárt húztam össze magam előtt, amikor megcsörrent a nappali dohányasztalán várakozó telefonom. Halkan káromkodtam, miközben a kezembe vettem a kis készüléket, és vetettem egy pillantást a folyamatosan villogó kijelzőjére. Nem kis megdöbbenésemre, az anyám nevét láttam visszaköszönni. Ez furcsa... Lassan fél éve nem hallottam róla, vajon mi üthetett belé? A telefon továbbra is megállíthatatlanul zajongott és rezgett a kezemben, de engem csak nem vett rá a lélek, hogy fel is vegyem. Nem, most valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy hallgassam a legkülönbözőbb agymenéseit az aktuális barátjáról. Hihetetlen, hogy még mindig nem talált magának senkit, akivel képes lenne egy normális kapcsolatot kialakítani... Mindegy, nem az én dolgom. Őszinte leszek, hatalmas megkönnyebbülés vett erőt rajtam, amikor a mobil végre, valahára elhallgatott, és belesüllyeszthettem a zsebembe. A lakásból kilépve szinte azonnal pislognom kellett, hogy hozzászokjak a szemem előtt kavargó hópelyhek változatos táncához. Azt hiszem, ha van eszem, ma lemondok a motoromról. Semmi kedvem valamiféle közlekedési balesetet okozni. Kövezzen meg valaki, ha nincs igazam.
Fogalmam sincs, miért zártam be magam mögött az ajtót, és indultam el La Push irányába... Egyszerűen csak ilyen kedvem volt. Szeretek azon a környéken mászkálni, még akkor is, ha tudom, hogy az ott élő farkasok nagy része igen ferde szemmel néz rám. Ne kérdezze senki, ennek vajon mi oka lehet, mert én sem tudom. Talán az, hogy a lehető legkisebb mértékben sem hasonlítok az indiánokhoz... Ki tudja.
Lépteim alatt folyamatosan ropogott a hó, miközben megállíthatatlanul haladtam előre, mint aki nagyon is jól tudja, hova igyekszik. Remek illúzió, nem igaz? Mindegy, nem érdekes. Nem kis meglepetésemre, a közeli szikláknál lyukadtam ki, s szinte gondolkozás nélkül kezdtem el felfelé mászni. Tudom-tudom, ha alakot váltottam volna, minden sokkal egyszerűbb lett volna, de ki mondta, hogy egy vérfarkas nem szeretheti a kihívásokat? Felérve nem tudtam nem észrevenni a szikla szélénél fekvő másik farkast. Fekete bundáját ugyan már jócskán belepte a hó, alakja, és mérete tökéletesen utalt a származására. Ugyanolyan volt, mint én, sőt, még a bundája színe is megegyezett az enyémmel. Ki mondta, hogy a fekete farkasok ritkák? Igen ostoba szerzett lehetett.
Nem akartam megzavarni a másikat, így egy hang nélkül dőltem neki az egyik fenyő megvastagodott törzsének, és csendesen bámultam magam elé. Eszem ágában sem volt ráhozni a szívbajt.

Ötletem sincs, vajon mennyi ideig figyelhettem a hó tömege alatt meghúzódó farkas testét. Egy percig, kettőig? Netalántán egy egész órán keresztül? Jó kérdés... Kár, hogy sohasem fogom rá megtudni a választ. Jó, persze, ott van a telefon a zsebemben, igazán megnézhetném... Ha egyáltalán érdekelne. De, lássuk be, vannak olyan helyzetek, amelyekben az idő múlása aligha játszik kiemelkedően fontos szerepet. Na, példának okáért, ez a mostani is pontosan ilyen volt.
Egyszer csak változás állt be a földön fekvő farkas viselkedésében. Szemhéjai szétnyíltak, s a mögöttük húzódó zöld szempár pont engem vett szemügyre. Igaz, mi mást tett volna? Közel és távol, rajtam kívül egyetlen egy élőlénnyel sem lehetett találkozni. Álltam a pillantását, és szinte kényszerítettem magam arra, hogy ne mozduljak meg. Ki tudja, még a végén szívbajt hoztam volna rá, és akkor mehettem volna a börtönbe gondolatlanságból elkövetett emberölés gyanújával. Remek kilátások, ne mondom.
Aztán a farkas lassan felemelkedett, s csak ekkor vettem észre, hogy voltaképpen egy nőstényről van szó... Na, nem mintha a következő események szempontjából ennek bármiféle jelentőséget kellene tulajdonítani. A lány megrázta magát, a fehér hópelyhek pedig kavarogva csapódtak szét körülötte, egyikük-másikuk például az én farmerom szárán kötött ki - de ez legyen a legkisebb gondom -, majd egészen egyszerűen fogta magát, és leugrott a szikáról. Pár másodperc múlva pedig már hallottam is, amint a teste a szikla alatt elterülő víztömegnek csapódik. Valaki meg tudná nekem magyarázni, hogy mi baja lehet? Ennyire megijedt tőlem, vagy mi a fene? Hiába próbáltam meg kikövetkeztetni, egyetlen normális válasz, nem sok, annyi se jutott eszembe. Mire a gondolat menet végére értem, a lány már emberi alakban kapaszkodott fel a sziklafalon, élénkvörös hajából még javában csöpögött a víz, ruhái pedig ázottan tapadtak a testére. Okos húzás... Bár nem tudom, lehet, hogy azt hitte, zavarban éreztem volna magam attól, ha ruha nélkül kellett volna látnom? Mindegy, nem az én dolgom. A köszönése hallatán csak biccentettem, majd amikor feltette a kérdését, éreztem, hogy akaratlanul is összevonom a szemöldökömet.
- Új tag? Nem hiszem - ráztam meg a fejem. - Már lassan több, mint egy éve itt élek...
Igazat mondtam. Abban viszont már egyáltalán nem voltam biztos, hogy ezt a velem szemközt álló lány is elhiszi majd nekem.
- Az itteni farkasok mindig ilyen... veszélyesek? - kérdeztem halkan, valahol mélyen abban reménykedve, hogy ezzel hellyel-közzel sikerül elterelnem a gondolatait az arcára kiülő zavarodottság érzéséről. Elvégre azzal, ha csak annyit tud kiejteni a száján, hogy "Eh...", biztosan nem fog előrébb jutni. Nem csak velem, hanem másokkal szemben sem. Mondom ezt én, aki jobb szeret egyedül lenni, mint az emberek, vagy bármilyen egyéb lények társaságában. Szép volt, Alex, jutott eszembe, de aztán ügyet se vetettem erre, lelki szemeim előtt láttam, ahogy, mintegy mellékesen, megvonom a vállamat. Ebél többet aligha akartam áldozni az ilyesmire. Egyszerűen ilyen vagyok, mondjuk így.