Gregory Adams

× TELJES NÉV: Gregory John Adams
× BECENÉV: Greg
× KOR: : Biológiailag 26, amúgy meg 539
× NEM: fiú
× FAJ: ragadozó vámpír

× SZÜLETÉSI HELY: : Otthon, de amúgy meg valahol Közép Európában.
× SZÜLETÉSI IDŐ: 1466 decemberében.
× CSALÁD:
Apám, John Noel Adams a század fordulókor meghalt.
Anyám, Christina Froel Adams ismeretlen körülmények között 1996-ban eltűnt.

× ÁTVÁLTOZÁS IDEJE: 1492-ben
× KI VÁLTOZTATTA ÁT: Egy Barbara nevű lány

× ÉLETTÖRTÉNET: Az emberi élet legalább akkora szívás, mintha aranyhal lennél. Rövid távú emlékek, jelentéktelen élet. Csak amolyan halvány vázlat szerű képek maradtak nekem is belőle, abból a korból, mikor még meglincseltek, bebörtönöztek és felkötöttek, ha azt merted állítani, hogy a Föld kerek. Minden bizonnyal rend fenntartás céljából. Vagy csak a törvény íróinak nem volt gyerekszobája...
De ez a történet most nem róluk szól. Nem kis egoizmussal sokkal inkább róla.
Képzelj el Európa közepén egy apró hercegséget, amit sem térképek, sem a történelem nem jegyzett fel. Összesen egy városkából és öt - hat faluból állt. Tipikusan arra jó ez a hely, hogy elszármazz onnan. Vagy legyél abban az igen apró kisebbségében, akikre szeretettel gondolnak vissza és akik minden bizonnyal azon a légypiszkon penészednek meg. Nos én az utóbb említettekhez terveztem, hogy tartozni fogok. A szüleim röghöz tapadt földművesek - mai szóval parasztok - voltak, ahogy mindenki más is erre felé. Jó embereknek is lehetne őket nevezni kb. akkora értelmi szinttel, mint egy szellemi fogyatékos szobor. Mindig fekete báránynak éreztem magam a közelükben, vagy akár a városban, vagy a falvakban. Általában két lehetőség között vacilláltam ilyenkor. Az első, hogy én lógok ki, a második, hogy ők. Sosem jutottam dűlőre. Részemről olyan normális voltam, amennyire ember azon a vidéken kizárt, hogy lehetett. És itt volt egy kis baj. Lehet, hogy ennek a vidéknek van egy csupán rám immúnis mellékhatása, ami különös vonzalmat képez a mókusok és teknősök fogyasztására valamint rendkívüli agresszivitást okoz. Ez az egyetlen előnye a kis birodalomnak: a erőszak. Mert az erőszakot orvosolni kell. Legtöbbször, akkoriban leginkább háborúkkal. De egy ilyen jámbor kinézetű államot egy 25 fős sereggel - melynek jómagam is tagja voltam - nem vettek volna komolyan. Így a légiónak koránt sem nevezhető harci csoportosulás külföldi csatákban segédkezett. Leginkább Anglia Franciaországban vívott küzdelmeiben. Természetesen a kalandvágy nem jelent sikert. Ez esetben biztos nem. Mert hiába a buzgóság, attól még előfordulhat, hogy nem a győztes oldalon állunk. És ami megtörténhet, az meg is történik. És aminek megtörténése következményeket vonzhat maga után, nos az maga után is vonzza. Így egy vereséggel teli összeütközés után hadi fogolyként végeztem egy tucat társammal együtt. Négy éve voltam már a szakmában, és egy negyed évszázados múlt állt mögöttem, amit a sajátomnak tudhattam. Vajnyi kevés kedvem volt börtönben rohadni. Se feleségem, se gyerekem. A szüleimre még csak gondolni sem mertem. Be kellett lássam nem siratnak sokan, ha megdöglenék, egy szűk sötét cellában... Ki jutni. Egyedül ezt a célt tűztem ki magam elé. Az első napok könnyen teltek, de mire észbe kaptál volna a napokból hónapok lettek. A hónapokból meg lassan egy év. Azt hiszem július volt. 'Különleges indokból' amnesztiát kaptak az öt évnél kevesebb idő óta fogva tartottak, azzal a feltétellel, ha egy hónapon belül elhagyják az országot. Mindez állítólag annak köszönhető, hogy valami Kolumbusz nevű alak visszatért egy több hónapos hajóútból, és a börtön igazgatója fogadást kötött vele, aminek domináns tárgya volt az aranytalálás. Vagy valami hasonló.
Két évszakkal később járunk a helyszín Portugália. Rendeződni látszott a sorom. Egy Barbara nevű lánynak udvaroltam akkoriban. Gyönyörű volt. Szőke haj, sápadt bőr, sötét szemek, amik néha piros színben játszanak. Nem emlékszem a pontos helyzetre, hogy hogyan s mint csak arra, hogy az ő arca bámul rám. A karom tisztázatlan körülmények között a szájában, és mintha elmúlt volna valami bennem. Először csak olyan volt, mint egy forró zuhany. Utána sokkal melegebb, égetőbb. Ma arra lehetne hasonlítani, mint mikor jód izotópot infúzióba raknak és azt vénásan beléd nyomják. Csak sokkal erősebb, és jóval tovább tart. Vagy szimplán amit átéltem az minden mazoista orgazmusa. Ha elemezni akarnám az egész szituációt, végső soron olyan, mint egy beavatási szertartás. Kiszakadni a társadalomból, ahogy a nem kifejezetten barátságos - engem utólag egészen meglepett, lehet, hogy csak azért, mert én is az lettem - vámpír kiválaszt magának. Ez persze nem tudatos. Nem tehetsz róla. Ilyen a genetikai adottságod. Vonzza az eszenciád. A második a próbatétel rész, ugyebár. Ez sem annyira bonyolult. Nincs más dolgod, mint túlélni az átváltoztatást. Jobban belegondolva nem is vagy képes másra itt. Legrosszabb esetben a beavatód, vagy átváltoztatód, nem bír magával és megöl. A harmadik és egyben utolsó lépcsőfok már jóval kacifántosabb. Elhelyezkedés az új státuszban. Rajtad áll, hogy mit kezdesz az életeddel. Csak ritkán jön segítség. De amolyan bónuszként megkapod a halhatatlanságot és az örök fiatalságot egy 'sajátos étrend' és teljes genetikai átkódolás fejében. De vigyázni kell, mert ha egyszer belevágsz nincs visszaút. Ez persze tényszerűsítve, általánosítva van így.
Személyesen sokkal inkább egy különleges, halálszerű valaminek fogtam fel. Nem fizikai értelmében, inkább lelki és emberségi rész elmúlásában. És ugye kezdetben van a tagadás. Ezen pár nap alatt túlestem. Csak egy kétségbe esett kapaszkodó keresés, hogy megnyugodjak, hogy ez csak átmeneti, nem a valóság. De a szomjúság, és a megváltozott külső jegyek bizonyítottan nem illúziók voltak. A kétségbe vonás fölösleges volt. Helyette jött a düh. Nem tudom ki ellen irányult. Talán mindenki felé. A világnak, mert ők nem olyanok, mint én. Barbarának, mert miatta már nem vagyok olyan, mint a világ, és magamnak is, mert haragudtam Barbarára. Pedig soha többé nem is láttam. Az egész groteszk helyzet, mint valami rosszul komponált több száz éves álom, amit a gyűlölet vezérel. Nem a legjobb kalauz, de elég ahhoz, hogy tapasztalj, láss és tanulj...
A halál után az első dolog, amit elvesztesz az életed. A következő Az illúzióid.
A IX. század végén járunk. A vérengző korszakom végleg véget ért. Ebből nem következik, hogy szakítottam az emberi vérrel. Inkább a forrongás belül alább hagyott. Hallottam arról, hogy ilyenkor vannak akik átálnak állatokra, de engem nem vitt rá az undor. Előbb kóstolnék ismét 'a halandók' által kreált ételt. Csupán annyi történt, hogy észrevétlenül és akaratlanul - sőt meglepő fázis kihagyással - eljutottam a beletörődés szintre. A józanész - már ha van nekem ilyen - vezérelt ezentúl. Próbáltam számba venni, hogy mit csináltam az elmúlt pár száz évben. Voltam háborúkban, vadásztam békeidőben, bóklásztam a világban, de mindig olyan volt, mint egy velem párhuzamos dimenzió. A francia forradalom. Semmi. A száz éves háború. Megint csak semmi. Amerika felfedezése. Itt sem történt velem semmi különös. A szüleim halála. Még ez sem érintett meg. Érzelmileg egy nulla lettem. És mit csinál a legtöbb reményvesztett ilyenkor? Tulajdonképpen fogalmam sincs. Részemről 'emberi' fogalakozásba kezdtem. Olyanba, ahol senkit nem érdekel a neved, a korod, a múltad. Szerencsésebb, ha nincs is neked. Hogy hidegvérrel tudj ölni, ne legyen semmi ellen fenntartásod, csak végezd, amit rád bíznak. Röviden egy londoni bérgyilkossá váltam. Jól fizetett, eléggé lekötő meló olt. És gyakorlatilag ők választották nekem a vacsoráimat. Ez így ment egészen 1920-ig. Gondolom mindenki tudja, hogy mi történt akkor. Ha nem , akkor segítek egy kicsit. Az első világháború. Ilyenkor egy ennyire veszélyes hivatásban vagy akár fajban, mint az enyém, nem árt csöndben maradni, és olyan sebesen elhúzni a harc elől, amennyire csak lehet. Szibériába utaztam. Ott a kutya sem keresne. És ami még jobb az ott élőket sem hiányolná senki, ha időnként el-el tünének. Pletykák is terjengtek rólam, mint a hegyekben élő, sötét gróf, aki embereket eszik. Majdnem mindent eltaláltak. Kivéve azt, hogy én még sem neveztem ezt teljesen életnek. Gróf sem voltam és az embereket nem ettem, hanem a vérüket ittam. De már így is több hír szólt rólam, mint amit eltűrhetőnek tartottam, így a nyolcvanas évek vége felé elhagytam az országot, aztán a kontinenst is. New York-ban telepedtem le. Ott még két fejjel sem lennék feltűnő, és ez kapóra jött. Szereztem egy lakást valahol a belvárosban. Nem túl forgalmas része, és elég sok ott a bűnözés így a kis vadászataim fel sem tűnnek a halálozási statisztikákban. De ez így is van jól. Nem igaz?

× JELLEM: : Kívülről félszeg, komoly alaknak tűnök, de ez koránt sincs így. Örök gyereknek tartom magam, szörnyű humorérzékkel, de ha van nekem olyan, akkor arany szívvel. Lazán veszek bizonyos dolgokat, de amúgy legtöbbször törvénytisztelő állampolgár vagyok. Kár, hogy nem az emberek világában... Könnyen alkalmazkodok mindenhez és mindenkihez, kivéve a bezártság. Csúcs ragadozóként a táplálékomnak szeretek mostanában kíméletes és gyors halált. De ez nem mindig sikerül. Bár senki sem tökéletes. A ruházatom követi a XXI. századot. És be kell lássam, eddig ez a korszak jön be a legjobban.
×KINÉZET: Nem vagyok egy égi meszelő, úgy 177 centi magas vagyok csupán. Sötét hajam és szemem van. Bár kontaktlencsét viselek - nem tudom, miért - így a szemeim zöldes kéknek látszanak. Alatta sötét karikák ülnek, amit a legtöbb ember annak tud be, hogy punk rockos kinézetem van alapból. A bőröm fehér, márvány szerű, jéghideg ahogy a legtöbb fajtársamé is. Nem tartom magam igazán szépnek. Emberként sem voltam egy esztétikai csoda, de teljesen elégedett vagyok a külsőmmel.



× MIT SZERET: Hosszú séták New York utcáin, nézni a galambokat, az embervér meg ilyenek.
× MIT NEM SZERET: : Nem tudom. Alapvetően bármire kapható vagyok.
× GYENGESÉGEI: A kelleténél néha kíváncsibb vagyok, és vannak elhamarkodott döntéseim. Valamint sok mindenből viccet csinálok.
× ERŐSSÉGEI: Szépen éneklek.