Chelsea P. White

Vérfarkas Posts : 142 Join date : 2009-10-25

Egyetlen, drága, imádott unokahúgom;;
- akiről még nem tudok, de már most imádok.. xD ezzel azt hiszem,
már el is árultam, hogyan döntök az előtörténetedről felől.
Azt hiszem, ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni. Szép hosszú,
tartalmas, jól megfogalmazott, összefüggő. Minden rendben van
vele. (Na hát, még szép, mégis csak az én unokahúgom xD)
Talán egy- vagy két vesszőhibát találtam benne, de ez azthiszem
a mennyiség és minőség mögött elbújhat.

Mit is kell ilyenkor mondani? Ja, igen, természetesen elfogadva.

Vérfarkas Posts : 167 Join date : 2009-10-25

Chelsea P. White

Chelsea P. White 169ncye

× TELJES NÉV:

× BECENÉV:

× KOR:

× NEM:

× FAJ:

× SZÜLETÉSI HELY:

× SZÜLETÉSI IDŐ:

× CSALÁD:

× ELSŐ ÁTALAKULÁS IDEJE:

× IMPRINT:

× ÉLETTÖRTÉNET:

Néha a meg nem születés a legnagyobb áldás.
E fenti idézet, száz dollárban fogadok, hogy megfordult már jóanyám fejében, főleg mikor eltörtem egy kristályvázát, megszöktem otthonról, vagy egyszerűen csak előbb érkeztem meg a nagyvilágba, mint kellett volna. Viszont ha pontos szeretnék lenni, akkor már a megfoganásom is katasztrófának számított. A szüleim ugyanis nem éppen voltak felkészülve a fogadtatásomra. Egy kis panelban laktak Párizs egyik romantikus utcácskájában, édes kettesben. A kapcsolatuk tökéletes volt. Eltekintve attól a ténytől, hogy apám szőrcsomókat hagyott a lakásban. Igen-igen, a White család leszármazottjai mind vérfarkasok voltak. Nem volt az öröklődés szigorúan férfi és női ágakra bontva. Így jó sok White vezetéknevű nagybundással találkozhat az ember/vámpír/fajtárs. Anyám nem jól viselte édesapám átváltozását. Már 3 éve házasok voltak, mikor tanúja volt szerelme, önmagából való kivetkőzésének. És mégsem hagyta ott apámat. Nem is tudom, miért nem, talán az iránta érzett olthatatlan szenvedélyből.
De mindennek vége van egyszer. Az én életem kezdetével, véget ér egy mesei korszak, és egy új kezdődik el...
Legyél kedves a gyermekeidhez, mert ők választják ki neked a szociális otthont!
Egy hűvös tavaszi éjszakán, pontban 22:21-kor gyermeksírás zaja veri fel a párizsi kórház, szokásostól eltérő, nyugodt csendjét. Megszülettem! Mégsem hullott konfetti az égből, nem lehetett hallani pezsgőspalack nyitogatását, vagy örömteli kiáltásokat. Inkább egy fájdalmas sóhajt anyám szájából, és egy megnyugvó "itt van" kijelentést apámtól. Ő volt az aki először karjaiba vett, dédelgetett. Az első személy voltam az életében aki miatt büszke férfi létére, örömében sírta el magát.
A panelházat kicsit át kellett rendezni, hogy anyám gardróbjából kialakíthassanak egy piciny babaszobát. Ott laktam én, egészen 12 éves koromig. Persze a benne lévő holmik, bútorok megváltoztak az idő múlásával, még mindig az az édesded illat áradt belőle.
Ez volt az én kis szobácskám, és ha úgy vesszük édesapámé is. Amíg ott laktam, ő minden alkalommal átjött hozzám mesélni. Talán ő regélte legvarázslatosabb meséket a világon. Az én világomban. És miért? Mert nem tündérekről és hercegnőkről szóltak, hanem nagy erejű, bátor farkasokról és az ő falkájuk történéseiről. Ezeket a történeteket hallgattam 7 évig, miután már nem felszínes históriák voltak, hanem mélyebb jelentőségű leírások. Apám mindig mondogatta nekem, hogy ő egy valóságos mesebeli lény. Pontosan érez minden illatot, kedvenc elfoglaltsága az erdőben való száguldás, a friss levegő áhítattal való belélegzése, a társai gondolatainak megértése, a falkájával való hideg estéken való összebújás. Mosolyogva hallgattam a történeteket, a kalandjait, és egyre jobban vágytam azzá válni ami ő is. Szabad erejű vérfarkassá. Nem ijedtem meg akkor sem, mikor először láttam átalakulni. A nappaliban lovagoltam a hátán, a szőrét húzkodtam és sokszor révedezőn forgattam a szemeimet, a farkaslétről álmodozva. Édesapám örömmel vette tudomásul, hogy szeretnék farkas lenni. Nem így anyám. Bár egy vérfarkas volt a férje, a gondolkodásmódja igen csak földhöz ragadt volt. Ahányszor csak boldog, vágyakozó sóhajt hallott tőlem, piszkosul leszidott, amiért nem figyelek oda a fontosabb dolgokra, mint a tanulás például. Szkeptikusan közölte velem, hogy én úgysem leszek vérfarkaslány. Elégedjek meg az életemmel.Ezzel nem mintha elért volna bármit is, csak azt hogy egyre jobban gyűlöltem. Bár, most már kezdem belátni, gonosz dolog volt reagálásképpen ronda szavakat a fejéhez vágni, de mentségemre szóljon, hogy gyerekfejjel éltem/élem az életem. Az ellen lázadtam aki határokat szabott ellenem. Így édesanyámmal sosem éltünk békés szinbiózisban, apámhoz mindig is közelebb húzott a szívem. Anyámnak persze ez nem tetszett. Kettőnk kapcsolatának elromlásáért apámat hibáztatta. És hát az én sértést nem tűrő, önfejű édesapám rögtön veszekedésbe kezdett vele.
A szerelem nem ismeri saját mélységét, amíg az elválás órája nem ütött.
2 évig mentek minden egyes egymással töltött időben, a másikuk idegeire. Aztán elváltak. Ez nem is lepett meg. Sőt, megkönnyebbültem. Míg ők veszekedtek, én mindig a szobámban sírtam, mert tudtam, hogy miattam van az egész.
Az viszont teljesen ledöbbentett, mikor a válóperes bíró meghozta a felügyeleti jog döntését.
Lévén apám nem rendelkezett anyagilag akkora kerettel, hogy ellásson, mivel csak egy festő volt, édesanyámhoz kerültem. Bár énekesként ő sem bírt volna eltartani, apám rokonai, kik már réges régen kitagadták őt, annak érdekében, hogy ne apámhoz kerüljek, eléggé nagy pénzösszeggel támogatták anyámat. Emellett felajánlották nemrég eladásra kínált forks-i házukat lakhelyül. Hát remek, gondoltam. Egy részt először fogalmam sem volt mi az a Forks. Aztán olvastam róla a neten. Nem volt túl kecsegető hely, de még mindig nem a legnagyobb problémám volt. Jó messze volt Párizstól. Anyám túllőtt a célon, miszerint új életet akar kezdeni. Apám kapott látogatási jogot, de a hosszú utazás költségeivel nehezen tudott elszámolni. Fél évente egyszer tudna meglátogatni. Ezt sikerült megállapítanom, és foggal körömmel küzdöttem a költözés ellen. De anyám és az ő akarata... Végül már apám is bíztatott, hogy menjek el. Majd tartjuk a kapcsolatot. Ez nem volt a legkielégítőbb válasz, de látva fájdalmas arcát, úgy döntöttem nem kínzom tovább, hiszen így is szenvedéssel teli volt a búcsú.
Welcome in Forks!
A hosszú repülőút után, fáradtan érkeztünk a két emeletes házba. Anyám előállt azzal az ajánlattal, hogy az egész felső az enyém, de ezzel nem sikerült kiengesztelnie. Ha úgy vesszük, sohasem.
Semmi nem tartotta bennem a lelket. Már az életemet eldobtam volna. Így is csak tele volt unalommal, kesergéssel, Párizs utáni vágyakozással. A gimiben nem igazán sikerült beilleszkednem, lévén eléggé csöndes és visszahúzódó voltam.
Egészen a tizenhetedik születésnapomig.
Anyám ráerőszakolt, hogy ünnepeljük meg ketten. Rendelt tortát, megérkeztek az ajándékok apámtól, és tőle is kaptam egy kis apróságot. Egy vadiúj laptop volt. Nem is tudom, miért említettem, hiszen nem lényeges annyira. Apám ajándéka... Az viszont az volt.
Egy könyv a vámpírokról, és farkasokról. Nem mintha nem tudtam volna róluk mindent, mégis boldogsággal töltött el, hogy ő még nem felejtette el a vágyamat, amiről én már régen lemondtam. A laptoppal nem is foglalkozva, boldogan lapozgattam a fakó könyvet, mikor anyám észrevette. Sosem felejtem el azt a dühös arcot. Kikapta a kezemből, és látványosan kitépett belőle egy-két lapot. "Felejtsd már el!" Kiabálta, mire én szokástól eltérő dolgot műveltem. Nem sírtam, nem rohantam el. Felálltam, és égtelen ordibálásra készültem. Aztán egyszer csak testem minden része remegni kezdett, a fejemet elöntötte a láz, és ájultan estem össze. Mintha álmodtam volna. Valami szörnyű rossz rémálmot. Ebben az álomban húztak, vontak, nyújtottak mint a tésztát. Égett a testem, mintha máglyára dobtak volna. Fájt a karom, a lábam. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Mikor felkeltem viszont, mintha a régi énem meghalt volna, teljesen más szemmel láttam a világot. Pozitívabban. Persze ebben apám hangja segített, ahogyan bíztatott miközben feltámogatott az ágyról. Eljött értem. Nagyon boldog voltam, sírtam miközben agyonölelgettem. Anyám rémült, aggódó pillantása késztetett arra, hogy megkérdezzem: mégis mi a fene történt? Apám pedig nagyvonalakban emlékeztetett rá, mit mesélt az átalakulásról. Már nem is számított mi történt velem nemrég, boldogan rohantam ki a házból, egyenesen a mögötte lévő kertbe vetve magam. Ugrottam egyet, s már fehér mancsokkal értem földet.
New thing for me, and for you?
Hónapokig tanultam a farkasléttel való viszontagságokat. Mindent könnyedén vettem, mindaddig amíg apám mellettem volt. Anyám addig csak csendesen nézte az eseményeket, és nem elegyedett velem szóváltásba.
Aztán, apámnak haza kellett utaznia. Azt hiszem már nem voltam olyan szomorú, hogy búcsúznom kellett tőle. Megtanultam mit jelent várni. Hiszen csak azután lehet megkapni a csodát. Mielőtt visszautazott volna, megkért rá, hogy viselkedjek rendesen édesanyámmal.
Én pedig mindent megtettem ennek érdekében. Azt hiszem. De még dolgozom az ügyön. Egyelőre csak boldog vagyok.
17 évesen, fél méterrel magasabban, forró, napsütötte bőrrel máshogy látom a dolgokat itt Forks-ban. Főleg, hogy sok itt a fajtámbeli. És az ellenség is… Egyvalamiben biztos vagyok.
Ha türelmes leszek, engem is érhetnek még meglepetések, lehet részem kalandban…

× KINÉZET:

×JELLEM:

× MIT SZERET:

× MIT NEM SZERET:

× GYENGESÉGEI:

× ERŐSSÉGEI:

» The White's secret life[Vanessa and Chelsea]
» Vanessa Aileen White