IT WAS NEVER MY INTENTION TO BRAG... {vanessa <3}

Korán keltem fel, mint általában, mert elég szörnyű álmom volt. Amiben tulajdonképpen a semmi volt; csak láttam magamat a nagy fehérségben, néztem körbe meg körbe, és a végén már annyira elegem lett a magányból, hogy félni kezdtem. Elkezdtem kutakodni, de hiába mentem bármerre, sehol nem volt más, csak fehérség. Nem csodálom, hogy sírva riadtam fel, habár nem szoktam bőgni. Szerencsém volt, hogy senki nem volt a közelemben, mert akkor az ciki lett volna. Hú.

Benyúltam a szekrényembe, és egy átlagosnak tűnő fekete felsőt kaptam ki. Ősz volt, és mivel Washington állam nagy részén amúgy is hideg van, ősszel téli időjárást tapasztalhatunk. Télen meg... hát, nem tudom. Fagyot? Passz. Egy fekete farmert választottam ki a felsőm mellé, mert úgy gondoltam, most nosztalgiás napom lesz. A fürdőszobába menet egyszer megnéztem magam a tükörben, de leragadtam, mert borzasztóan festettem. A hajam akár a szénaboglya, állt szanaszét, szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, nem beszélve a nyúzott arcomról. Dühösen robogtam be a fürdőbe, és kezelésbe vettem a hajamat. Gyors, határozott mozdulatokkal fésültem a hajamat, ami az esti ide-oda forgolódás miatt most elég egyenes lett. Mikor úgy gondoltam, elég normálisan fest a hajam, levettem a polcról a korrektort, és megpróbáltam eltüntetni a karikákat. Nem sok sikerrel... Valamennyire halványultak, de ha távolról nem is, közelről bárki kiszúrta volna. Na mindegy, úgy sem megyek közel senkihez...

Alaposan megmostam az arcomat, és megpróbáltam kevés alapozóval fedni az alvástól keletkezett ráncaimat. Ez elég jól sikerült, majd mikor végeztem, nem túl elégedetten, de valamivel jobb kedvvel léptem ki a folyosóra. Nem tétováztam sokat, utam azonnal az udvar felé vettem, mert úgy terveztem, ideje a tengerparton lézengeni. Ha már ilyen korán felkeltem... Menet közben a fogasról lekaptam a pulcsimat, és kiléptem a szabadba.

Most nem időztem el az udvarunkon, mint azt máskor tettem volna. Rögtön megindultam a part felé, és éreztem, ahogy a hűvös, hajnali szellő az arcomba csap. Nem volt valami kellemes érzés, és kénytelen voltam becsukni az egyik szememet, annyira csípte a szél. Meghosszabbítottam lépteimet, minél előbb lent akartam lenni a parton. Lehet, hogy ez meggondolatlanság volt a részemről, mert amint egyre közelebb értem a tengerhez, annál erősebb szél kerekedett. Úgy gondoltam azonban, hogy ha már elindultam, ne forduljak vissza. Így hát tovább mentem, és amikor az én dédelgetett sziklámhoz értem, leültem mellé. Halványan mosolyogva néztem a hullámzó tengert, és a pirkadatot.

Ahhoz képest, hogy tegnap hajnali kettő óra körül tudtam elaludni, a szokásosnál korábban keltem. Este annyi mindenen járt az eszem, a gondolataim nem hagytak nyugodni. Negyed óra fekvés után első utam a fürdőszobához vezetett. Addig áztattam magam a hideg víz alatt, amíg úgy éreztem, kellően felfrissültem, és az álmatlan éjszaka nyomai el nem tűntek. Ezt követően felkaptam magamra egy világos farmernadrágot, és egy lila, hosszított felsőt. Beágyaztam, és egy kicsit rendet raktam, hogy valahogy nézzen ki, mert rendrakás előtt inkább hasonlított a szoba egy csatatérre, mint egy átlagos szobára. Hát igen, A ruhákat elpakoltam, a CD-ket visszatettem a helyükre, és megigazítottam a függönyt.
Amint leértem a konyhába, a hifihez léptem, és kapcsoltam egy kis zenét, legalább addig, amíg elkészítem a reggelit. Rántottát csináltam, majd tányérral a kezemben leültem az asztalhoz. Furcsa volt egyedül lenni a házban. Bár már lassan fél éve így éltem, és örültem neki, hogy külön lehetek anyámtól, és a férjétől. Ezért is hallgattam zenét, ami feledtette velem, hogy mennyire egyedül vagyok. Két éve vagyok itt La Pushban. Két éve, hogy meghalt apa, és mégis olyan, mintha tegnap kaptam volna a hírt. Rettenetesen hiányzott. Megráztam a fejem, majd a reggeli elfogyasztására készültem. Ezután elmosogattam, zsebembe csúsztattam a telefonom, nyakamba akasztottam a zenelejátszóm.
Mivel ősz volt, és mivel ez a környék volt a legcsapadékosabb terület, jobbnak láttam, ha magamra veszek valamit. Bár hőmérsékletem miatt kevésbé észleltem a hideget, mégsem mászkálhattam kint egy szál vékony felsőben. Belebújtam a fekete bőrdzsekimbe, és felhúztam a tornacipőm, majd kiléptem a házból.

Kint hűvös volt, az égbolton sötét fellegek úszkáltak, a szél pedig egyre jobban felerősödött. Az egyik kedvenc számom szólt, elkezdtem halkan dúdolni. A tengerparton sétáltam, egyes egyedül voltam. Gondolom, ilyen időben mindenki a házában marad, sőt, egyesek ilyenkor még most fordulnak a másik oldalukra. Én is szerettem sokáig aludni, pihenni, de most képtelen voltam rá. Túl sok mindenen járt az eszem. Ez a nap úgy látszik ilyen gondolkodós, elmélkedős nap.
A tengernek mos cseppet sem volt olyan színe, mint amilyen általában. Nem volt gyönyörű kék, sokkal inkább sötéten, vadul hullámzott, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy ilyenkor nem ajánlatos a közelébe menni, vihar készülődik. Mikor körbenéztem, egy alacsonyabb sziklán egy alakot pillantottam meg. Gondolkodás nélkül elindultam felé, bár nem tudtam, jó ötlet. Lehet, hogy Ő is, hasonlóan hozzám, gondolkodni akart, kikapcsolódni. Ismerős volt az arcra, viszont nem tudtam nevet csatolni hozzá. Biztosan összefutottunk már. Vagy csak láttam. Hiszen La Push nem olyan nagy.
- Szia - hangom meglepően kedves volt. - Csatlakozhatok hozzád? - biztosan akarok én hozzá csatlakozni? Már mindegy, megkérdeztem, és egyébként is... ismerkedni kell.

Mindvégig, amíg ücsörögtem, szememet le nem vettem a tengerpartról. Én is meglepődtem, hogy mennyire szépnek találom most, amikor olyan vadul, dühösen hömpölyög. Olyan érzése volt az embernek, hogy a tenger maga alá akarja teríteni a földet, elfoglalva azt, amiért betolakodott a területére. Tényleg dühösnek tűnt.

Nem is tudom, mennyi ideig üldögéltem csöndben, a szél süvítését és a tenger hullámzását hallgatva. Egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki beszél, nem is olyan messze tőlem, ez rángatott ki a békés nézelődésemből. A hang irányába fordultam, és megpillantottam egy lányt. Magas volt, talán még nálam is magasabb, és vékony, nőies alakú. Termetéből egyről a vérfarkasok jutottak eszembe, de ezt a gondolatot el kellett hesegetnem, mert semmivel sem tudtam bizonyítani. Igazából, nem is nagyon érdekelt.

Próbáltam arra koncentrálni, amit kérdezett. Egy ideg csak bámultam magam elé, majd amikor felfogtam, mit is akar, csak megráztam a fejem, és oldalra döntöttem.

- Öö - Gondoltam egy kis ideig, aztán magamban vállat vontam. Végül is, abból nem lehet bajom, ha valaki mellém ül, nem igaz? - Persze.

Arrébb csusszantam, helyet adva a lánynak. Nagyon szép dús, hosszú, fekete haja volt, pont olyan, mint az enyém, talán egy kicsivel rövidebb. Nekem jóformán fenékig érő üstököm volt, és igen, ez eléggé megnehezítette néha az átváltozásokat. Mindig, amikor farkas formába alakultam, szerte széjjel állt a szőröm a nagyon hosszú hajam miatt. A fiúk nem egyszer próbáltak már rávenni, hogy vágassam le, de én - hogy kihangsúlyozzam magabiztosságomat -, hevesen tiltakoztam ez ellen. Meg hát igazából, amúgy sem akarnám levágatni. Nagyon szeretem így. Én rövid hajjal...? Elképzelni sem tudtam.

Visszatérve az előttem álló lányhoz, volt egy kis indián beütése. Lehet, hogy csak nekem tűnt annak, de kissé kreolszínű bőre volt, nagy, sötétbarna szemekkel. Plusz ugye még a fekete haj. Hm... végül is mindegy. Nem az én dolgom. (Persze azért a kíváncsiságom az megvan...) Nem nagyon akartam beszédbe kezdeni, mert nem voltam az a típus, aki csak úgy elkezd dumálni. Mellesleg, miről beszélgessünk? Szia, Leah vagyok, és te? Ó, én MZ/X (Mézga Család forevör) vagyok, hogy vagy? Köszi, jól. És ennyi. Na, erről dumáljunk? Inkább csöndben maradok, ha lehet. Ha tud mondani valami értelmeset, akkor beszéljen ő, de nekem jelenleg most nincs témám.

Fogalmam sem volt, hogy mivel törthettem meg volna meg a csendet, vagy egyáltalán... meg kellett-e törnöm a csendet. Arréb csusszant, hogy nekem is legyen egy kis helyem, és rögtön leültem mellé. Kezeimmel megtámasztottam magam, és hagytam, hogy a hűvös szél az arcomba csapjon. A hatás kedvéért még a szemeimet is lecsuktam, és élveztem a helyzetet. Megint előtörtek a képek. Apa, Marseille, Daniel, a régi életem. Ó, Daniel... mennyi hiányzol nekem! Eltelt két év, és ezalatt a két év alatt alig láttam Őt. Anyám szétválasztott minket. Ezer darabra hullottam, amikor apa elment, és még több darabra, amikor otthagytuk Franciaországot, ezáltal a legeslegjobb barátomat. De megígérte nekem, megígérte, hogy... amint tud, eljön hozzám, velem marad. Annyi volt benne a furcsa, hogy ezt már annyi ideje mondogatta, mintha Ő nem is szeretné. Tudtam, hogy miután eljöttem, neki is rossz volt, de biztosan talált magának barátokat, és... neki a családja is ott van. Ne beszélj bolondságokat! Tényleg azt tettem. Daniellel annyi mindenen mentünk keresztül, annyi mindent köszönhettem neki, én meg így gondolkodom.
Megráztam a fejem, és lassan kinyitottam a szemeim. Halk sóhajom törte meg a csendet. Az idegen lány felé fordultam.
- Egyébként Vanessa vagyok - halványan elmosolyodtam. Amugy utáltam ismerkedni, sohasem volt az erősségem, de most azért mégis csak megkívánta az illem, hogyha már így rátörtem, tudja is, ki tette. Mivel kellett volna még megtoldanom? Jaj, fenébe, be kellene szereznem egy "az ismerkedés kézikönyve" c. kiskönyvet, ha egyáltalán van ilyen. Totáál lúzernek éreztem magam.
Ismét egy apró kis sóhaj hagyta el a szám, majd a hajamba túrtam, és gondolkodtam, mit tehetnék, mondhatnék, vagy bármi. Közben azon törtem a fejem, hogy ez a lány is vérfarkas. Kreol bőr, még így mellette ülve éreztemt estének melegét, és hát... nagyjából már megtudtam különböztetni az emberek és a vérfarkasok illatát. Azért mégsem kérdezhettem rá, hogy "hé, ugye nem tévedek és te vérfarkas vagy?" Szóval inkább nem tettem. Ha tévednék, akkor biztosan őrültnek hinne.
- Szép ez a hely, engem mindig megnyugtat - elmélkedtem, s csak ezután vettem észre, hogy én bizony hangosan gondolkodtam. De tényleg szerettem La Pusht, az egész olyan békésnek tűnt. Persze első helyen még mindig Franciaország állt, és kis városkám.

Sokáig csendben üldögéltünk, mert a lány azonnal mellém huppant, amint én helyet adtam neki. Kényelmesen elhelyezkedve élvezte a tengeri szelet, és ha jól megítéltem, mély gondolkozásba merült. Fogalmam sem volt, min törheti annyira a fejét, de láttam rajta, hogy nem valami vidám dolgokon. Végül is, semmi közöm hozzá.

Egy ideig csak halk sóhajokkal törte meg a csendet, majd megszólalt. Hogy mit mondott? A nevét. Kár, pedig már kezdtem azt hinni, hogy valami kreatív csajszival futottam össze. Hm... lehet, mégsem volt olyan jó ötlet megengedni neki, hogy leüljön mellém. Pff, komolyan mondom, egyre szánalmasabb vagyok. Nem tök mindegy, hogy mit mond? Majd talán megismerem. Vagy nem. Egyiket sem utasítom el.

- Üdv, Vanessa - biccentettem, majd hátradobtam a hajamat. - Én pedig Leah. Clearwater - tettem hozzá, úgy mégis csak jobban hangzik. Nem tudom miért, de szerintem a Leah Clearwater jobb, mint a sima Leah. Az olyan... rövid. Igen, ez a jó szó. Ha figyelembe vesszük, hogy ez csak egy szótagú, már kiráz tőle a hideg. Még lassan, lakolikusan sem lehet kimondani. Szörnyű.

Úgy vettem észre, alaposan végigmér, ami kissé ingerelt. Nem tűnt úgy, mintha lenézne, de nagyon idegesítőnek találtam, ha valaki órákig méregetett, mint aki még nem látott fehér embert. Vagy éppen... női vérfarkast. Cserébe én is alaposan megnéztem magamnak, és minél jobban vizsgálgattam, a testét, az arcát... Közelebb húzódtam hozzá. Igen, érzem. Éreztem a meleget, ami belőle jött, és ez nyomatékot adott a feltételezésemnek. Mégsem adtam hangot neki, mert milyen ciki lett volna már, ha csak úgy megkérdem tőle? Ha mégsem vérfarkas, akkor biztosan hülyének nézne, én pedig kifecsegném a kis titkomat. Úgyhogy, erről ennyit. Egyelőre.

- Szerintem is szép. Nem hiába lakom itt. - No meg amiatt, hogy távol legyek az idióta vérszopóktól. Persze ezt sem mondtam hangosan.