Now, that you're here I just feel like I'm constantly dreaming <3 [Jasper&Alice]

Mióta itt voltam Forksban, talán ez volt az egyik legunalmasabb nap. Vagy legalábbis beletartozott a tíz legunalmasabb közé. Alice általában nem hagyott nekem időt arra, hogy unatkozzak. Elcipelt magával vásárolni, sétálni, vagy bent a házban ütöttük el az időt.
Viszont ma Alice és Edward úgy döntött, egy kis időt eltöltenek egymással, és leléptek vadászni. Két legyet egy csapásra. Nem akartam velük menni, pontosabban inkább hagytam őket, na meg tegnap este terítettem le egy őzet. Talán Ők ketten álltak legközelebb egymáshoz mindközülünk. Persze Alice túlbugósága, vagy éppen Edward komolysága néha egymás agyára ment. Ezen mi mindig jót nevettünk.
Visszatérve a mai napra.. míg ők vadászással töltötték az időt, én nem tudtam, mihez kezdjek. Először is, Alice nélkül minden perc, mintha csak kínszenvedés lett volna számomra. Másodszor pedig az idő csiga lassúsággal telt. Mindenki el volt foglalva, és nem nagyon akartam őket megzavarni, de azért néha mégis sikerült, amikor már úgy éreztem, megőrülök a semmit tevéstől. Csatlakoztam Esméhez, de nem sokáig, mert láttam rajta, hogy igazán érdekli az egyik szakácskönyv. Valami finomat akart főzni Bellának. Emmett focimeccset nézett. Na ez még nekem is tetszett. Persze a véleményünk nem egyezett meg, és egészen beleéltük magunkat a szúrkolásba.
Sajnálatos módon a meccs befejeződött, és ráadásul döntetlenre. Mekkora pech..
Kettessével szedve a lépcsőfokokat, lassan megérkeztem a szobámba. Illetve a közös szobánkba, mert ketten laktunk itt Alice-szel. Elfeküdtem az ágyon, kezeimet a tarkóm alá helyeztem, és a plafont bámultam.
Akaratlanul is emlékek suhantak át az agyamon. Túl érzelmes vagyok, és ha egyedül kell lennem, mindig elkapnak ezek az emlék-hullámok.

Nem szerettem a múltra gondolni. Az egy olyan szakasza volt a -vámpír- életemnek, amire nem szívesen emlékeztem. Amikor dúlt a vámpírháború, rengeteg vámpírral végeztem. Ez annyira nem volt rossz, mint az, hogy kegyetlenül gyilkoltam az embereket is. Egy idő után pedig meguntam ezt az életformát. Illetve nem is ez a jó szó. Nem untam meg, hiszen az emberek vérére még mindig szomjazom. Nem is tudom, mi lehetne a megfelelő kifejezés. Talán... talán... bűntudatom támadt, hogy ártatlanokat öltem.
És amikor rátaláltam Alice-re, pontosabban Ő talált rám... az a találkozás mindent megváltoztatott. Láttam a fényt az alagút végén, éreztem, hogy van remény, és tényleg volt. Azóta persze elválaszthatatlanok vagyunk, bár ezt a vega életmódot még most is szörnyen nehéz megszoknom. Bánt, hogy mennyire nehezebben viselem a többieknél, de ezt nem szoktam kimutatni. Talán Ők mégis érzik. De hálás vagyok nekik.

Hirtelen megéreztem Alice édes illatát. Már száguldottam volna le a lépcsőn, amikor meghallottam a hangját, de most kivételesen gyorsabb volt nálam. Felültem az ágyban, és elmosolyodtam. Az unalmas óráknak vége. Hál'istennek.
- Szia Alice! - mosolyogtam. Alice leült mellém, és egy pillanatra ajkait az enyémhez érintette. - Jól laktál? - felnevettem. Biztos voltam benne, hogy jól szórakoztak. Semmi izgalmas nincs benne, ha csak leterítjük az állatot.
Visszahanyatlottam az ágyra, szememmel még mindig Alice mozdulatait lestem. Megfogtam gyengéden a kezét, és magamhoz húztam.
- Most már jobban vagyok - mosolyogtam rá, majd megpusziltam. - Azt hittem, már soha nem érkeztek meg. Mintha csal megállt volna az idő. Hiányoztál - valottam be neki az igazat. Nélküle nem volt értelme a létezésemnek.