Lock me in your heart and trow away the keys! [ Jenny-Paul]

Reggel van. Ne nézzetek hülyének, mondom, hogy reggel van. Fél szemem nyitva, a függönyömet este elfelejtettem elhúzni, ezért érzékelem a beáradó fényt. Szóval nekem van igazam. Mindig nekem van igazam. És most hihetetlenül mérges vagyok magamra mert nem sötétítettem be az este. Dühösen fújtam egyet, aztán a fejemre húztam a takarót. A percek csak teltek, és teltek, és teltek, legalábbis az óra ketyegéséből ezt következtettem. Ennyit arról, hogy visszaalszom. Kimásztam a puha, meleg ágyból, és megcéloztam a WC-t. Na hát, reggel van, este meg biztosan sokat ittam. Te..természetesen vizet. Ezután - huh, milyen részletes leírást kaptok ti most - a fürdőszobába indultam. Megnyitottam a hidegvizet, és hagytam, hogy felfrissüljek. Mikor már úgy éreztem, totálisan lehűltem, jöhetett a következő teendő. Fogmosás, öltözközés. Előhalásztam az első dolgot, ami a kezembe akadt, semmi kedvem nem volt leállni választgatni. Egy fekete farmer és egy szürke póló mellett döntöttem.
Lefelé menet még megnéztem az órát, ami negyed kilencet mutatott. Hát, ilyen korán is ritkán kelek. Apa ott ült az ablak melletti széken, és a napi újságadagjába mélyedt. Eszem ágában sem volt megzavarni, ezért csak egy jó reggeltet vetettem oda neki. Elővettem a hűtőből a tejet, és a szekrényből a gabonapelyhet. Ó, je, a fincsi reggeli előállt.
Gyorsan bekanalaztam. Reggelizés közben felötlött bennem az a gondolat, hogy sziklát kellene ugrani. Ugyis olyan régen csináltam már, és egyébként is... szükségem volt egy adag adrenalinra. Már éppen készültem elmenni, amikor apám rám szólt, hogy tegyek rendet az udvaron is. Mondhatom, jól betett. De délutánra meg is lett. Hát igen, egy kicsit rendetlen volt az udvar, beletelt némi időbe.

Délutánra kicsit elborult az idő. Legalábbis ezt vettem észre, amikor a sziklák felé sétáltam zsebre dugott kezekkel. Az égen fellegek úsztak, de nem olyan vészesek, hogy vihar legyen belőlük. Például a szél most úgy látszik, elment pihenni, mivel annyira nem fújt. Csak annyira, mint azt az ősz megköveteli.
Az egyik legmagasabb sziklára másztam fel, és peremhez sétáltam. Lenéztem a hullámzó tengerre, arcomra kiült a vigyor, mellkasomban éreztem az adrenalin utáni vágyat. Megfordultam, háttal a semmiségnek, kezeimet kinyújtottam.
Egy mély levegővétel után levetettem magam, ezzel egyidőben pedig egy hangos sikolyt hallottam. Na szép, épp egy élményes ugrásra készültem, de valakinek ezt is meg kellett zavarni. Már közel sem volt olyan jó érzés zuhanni, és fele annyira sem tetszett, ahogy a vízbe érkeztem, mert pont akkor vettem levegőt, amikor már a tenger habjai elnyeltek. Tüdőmbe beáramlott a fagyos víz, alig kaptam levegőt. Még az is rátett, amikor éreztem, ahogy az oldalam a sziklának csapódik.
Csak ússzam meg élve... ki volt az az idióta sikítozós eszement?!
A felszín felé kezdtem el úszni, de az oldalam rohadtul fájt. Fejemet kidugtam a felszínre, és levegőért kapkodtam, de a mellkasom szúrt, és inkább ziláltam, mint lélegzetet vettem. Hagytam, hogy a hullám sodorjon magával. Egyszer csak ki érek. Vagy előtte meghalok? Mindenesetre... bíztató gondolat.

Azt hiszem, annyira, mint abban a pillanatban, még nem örültem jobban, hogy vérfarkas gének dolgoznak bennem. Ezáltal sokkal gyorsabban gyógyulok, mint az átlag emberek. Az oldalammal - ami a sziklának csapódott - már semmi baj nem volt, de ettől fügettlenül a fagyos víz beáramlott a tüdőmbe, és szörnyen marta a torkomat. Minden elmosódott előttem, már csak maszatos foltokat láttam magam előtt, éreztem, ahogy a végtagjaim teljesen elzsibbadnak, és már cseppet sem küszködöm azért, hogy élve kijussak a tengerből. Már nem bírtam, és ekkor megszűnt létezni a világ.
Meghaltam volna? Nem, nem valószínű, mert még mindig rohadtul fájt a torkom, és a tüdöm, a lábaim, karjaim moccani se bírtak. De mégis olyan pehelykönnyűnek éreztem magam, és ami a legfontosabb, és egyben a legfurcsább, hogy magam előtt láttam...
...édesanyámat. Ott volt előttem, a nevemet mondogatta, és a kezét nyújtotta felém. Olyan közel volt hozzám, mint évekkel ezelőtt, amikor még élt. Amikor minden rendben volt. Tökéletesen éldegéltünk hárman, imádtam a családomat, a barátaimat, és jó jegyeim voltak a suliban. Összehasonlítottam a régi életemet a mostanival. Csak most tudatosult bennem, mennyire megváltoztam, és ez ellen már nem tudok tenni.
Olyan nagy örömmel kaptam volna a keze után, és szorsan fogtam volna, el sem engedve, de csalódottság töltött el, amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok mozogni. Viszont abban a pár másodpercben, amíg láttam Őt, megszűnt létezni minden fájdalom, a boldogság fellegeiben úsztam. Már nem is érdekelt, hogy éppen a fagyos tengerben hánykolódtam, hogy minden erőm elfogyott, és feladtam, de egy hangányit sem tudott izgatni, mert... mert ott volt egy karnyújtásnyira tőlem.
A képe halványodni kezdett. Kétségbeestem, meg akartam szólalni, kiabálni, ordítani hogy észrevegyen, és ne tűnjön el, de lassacskán nyoma veszett. Egy árva hang sem jött ki a torkomon.
Ahogy eltűnt, én visszacsöppentem a rideg valóságba. Ismét éreztem, ahogy a hullámok olykor-olykor maguk alá terítenek, és megint érzékeltem a mellkasomban szúró, égető fájdalmat. De egy valami megváltozott. Nem voltam egyedül. Nem, ez nem anya volt. Egy olyan hang, melyre már napok óta sóvárogtam, és a hang tulajdonosát olyan sokszor felidéztem magam előtt. Fogalmam sem volt, hogyan került ide, de ez a dolog hidegen hagyott. A lényeg, hogy velem volt. Hangja ijedten, kétségbeesetten csengett. Olyan nagyon szerettem volna neki mondani, hogy mindjárt jobban vagyok, és hogy nem kell félnie, de azt hiszem, ezt egyikőnk sem hitte volna el.

A következő percben már a kemény talajt érzékeltem. Szóval megmenekültem? Nem, ebben én magam sem voltam olyan biztos. Fáztam, szúrt a mellkasom, mintha ezer tű lenne benne, és a torkomban is. Olyan hideg volt a testem, mint a piócáknak. Ebbe a gondolatba teljesen beleremegtem. Elképzeltem magam, ahogy holtsápadt vagyok, szemeim alatt karikák, ajkaim kékek. Őszintén szólva nem sok kellett, hogy ne kezdjek el öklendezni. Elég rossz látvány.
Azt hittem, hogy a mennyországba kerültem, vagy meghaltam, amikor meleg ajkak érintették az enyémet. Egészen tetszett ez a szájon át lélegeztetősdi, és ha még éppen jól is lettem volna, el is vigyorodom, de most erre se futotta.
Mikor elhúzódott tőlem, felemeltem a fejem, és kiköptem a vizet, ezúttal éreztem, ahogy felszabadul a tüdőm, és már a lélegzetvétel is ment. Lassan kinyitottam a szemeim, hogy hozzá szokjak ismét a világossághoz. Pár percbe beletelt, míg felfogtam Jennyfer szavait.
- Ébren vagyok - motyogtam szaggatottan, a két szó között felköhögtem. Szemeimet lecsuktam, és megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de nehezen ment, amikor egy kétségbeesett, de egyúttal dühös hang rámkiabált. Mit műveltem odafent? Na vajon? Csak megráztam a fejem, és szépen lassan felültem, de kezeimmel megtámasztottam magam. Éreztem, ahogyan a testem szépen lassan, fokozatosan elkezd melegedni. Lassan minden rendben volt, és akkor a kép is összeállt. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és a düh is elfogott egy pillanatra.
- Te sikítottál?! Neked totálisan elment az eszed? - a fejemre csaptam. Ki más is lehetett volna a baj okozója. - Mégis mi a fenének sikítottál? Mit hittél? Hogy meghalni készülök? - és ekkor a felismerés ismét villámként csapott belém. Ő tényleg azt hitte, hogy... hogy meg akarok halni? Jó, bevallom, egy pillanatig eszembe jutott, de az akkor volt, amikor... amikor már félholtan hánykolódtan a tengerben, és anya jelent meg előttem. De én csak... csak közelebb akartam kerülni hozzá, olyan nagy bűn ez? Viszont ezt a gondolatot meg is bántam. Annyi mindenki számított rám. Apa, a falkatagok, az emberek... Hogyan juthatott ilyen hülyeség az eszembe?
Mérgesen felpattantam a helyemről, de abban a pillanatban meg is szédültem.
- Ó.. hogy az a.. - még mindig dühös voltam Jennyferre, de magamra is. Gondolkodás nélkül vetette utánam magam, meg akarta menteni, féltett, félt... hogy esetleg itt hagyom. Én pedig aljas módon rákiabáltam, mikor ő csak az életemért aggódott. Odafordultam hozzá. Ott ült a homokban, lehajtott fejjel. Leguggoltam felé, és ujjaimmal gyengéden megérintettem állát, és óvatosan felemeltem, hogy a szemébe nézzek - Sajnálom. Nem akartam úgy rádordibálni, egy barom vagyok, egyszerűen nem tudtam felfogni, ki visít, amikor egy egyszerű szirtugrásra készültem. Jó, a víz nem volt a legnyugodtabb, de nem kell aggódnod, profi vagyok - halkan felnevettem, de a köhögés nem maradt el. Előtört az egoista Paul. Tapsvihar hol marad? - Ennél nagyobb szikláról is ugrottunk már, semmi bajom nem lett volna. És jól vagyok, minden rendben. - aranyos volt, ahogy aggódott. Az az ijedt sikítása... azt hiszem egy jó darabig kísérteni fog. - Na hé, ne csináld.. - azt hiszem, nem voltam teljesen önmagamnál.. vagy csak valami belső érzés késztetett.. végigsimítottam az arcán.

Olyan bonyolult volt az egész helyzet. Összeveszünk, kiabálunk, üvöltözünk, aztán kibékülünk, beszélgetünk, csókolózunk. Jah, és ne felejtsem ki, hogy megmentjük egymás életét. Ez aztán az izgalmas élet. Unalomnak semmi nyoma. Na jó, egy picit néha már túlzásba visszük, és az idegeimre megy az, hogy egyszerűen nem tudunk arany középutat találni. De hát kérem, akkor hol maradna a szenvedély? Tudom, rajtam se lehet egykönnyen kiigazodni. Istenem, segíts. Vagy inkább annyit mondjak, hogy voilá, íme Paul Woolsey?
Rossz volt nézni, ahogy ott ült, kissé összegörnyedve, és talán... szomorúan? Tudva, hogy én tettem ezt vele, hogy én ordibáltam le, amikor az ő életét veszélybe sodorva mentett meg engem?
Ó, Paul, olyan seggfej vagy!
De engem is meg lehet érteni, basszus! Illetve, nem, nem lehet megérteni, képtelenség, saját magamnak sem sikerül, de én ilyen vagyok, én... én egyszerűen nem az a fajta pasi vagyok, aki normálisan tudna bánni az emberekkel. Mindig a saját gondomat, problémámat veszem figyelembe, mintsem hogy másokét.Nem akarom önmagam ismételni, de íme Paul. Mindig is ilyen voltam, és soha nem érdekelt, mit gondolnak erről mások, de Jenny... Jenny más volt. Bűntudatom támadt, akár egy rossz szót is szóltam, és ha nem beszéltük meg, biztosan álmatlanul forgolódtam az ágyban.
Azért az meglepett, és kicsit csalódottan elemezgettem azt a mondatát, hogy ha tudja, hogy én készülök ugrani, nem ment meg. Illetve nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mire gondol. Ó, hogyne tudtam volna. Hiába találkoztunk csak kétszer, hiába, hogy mindkét találkozáskor nem maradt el az ordibálás, mégis arcának minden egyes vonalát kiismertem.
- Hogy tel leugorj? Nem, azt nem engedhetem meg. Az más dolog, hogy én akkor ugrok, amikor akarok, mert én.. - én nem vagyok ember? Hogy olykor-olykor egy hatalmas, ezüstös farkassá változom? Hogy sokkal erősebb vagyok, és sokkal gyorsabban gyógyulok az átlagos halandóknál? Nem, ezzel nem állhattam elő. Először is totálisan hülyének nézne. Másodszor pedig Sam és a falka tagok ölnének meg. - szóval mert én még is csak pasi vagyok, erősebb nálad, és mert én gyakorlott vagyok benne - magyarázkodtam hihetően.
Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy nem hitte el teljesen, de emellett felfedeztem mást is. Mérhetetlen nagy fájdalmat. Nem tudom, ki vagy mi okozhatta, vagy mi történt vele, hogy miért akart a múltkor vízbe fagyni, de rossz volt így látni.
Nem tudom, már első perctől nem tudtam, miért érdekel ez a lány. Kétségbeesetten kutattam a válasz után, és csak egyetlen egy dolog fogalmazódott meg bennem. De nem akartam elhinni. Hiszen mindig is hülyeségnek, képtelenségnek tartottam. Imprint. Micsoda hülye megnevezés. Szerelem első látásra. Micsoda agyalágyult, nyálas szöveg. Nem, ez nem történhetett meg velem. Az az igazság, hogy már féltem farkassá átváltozni, mert féltem attól, hogy a többiek... rájönnek.

A szavai rángattak vissza a valóságba. Mikor felállt, akkor khm.. nos néztem végig őt. Egy szál felső volt rajta, és egy bugyi. Szemöldököm felhúztam, és kicsit tovább bámultam a kelleténél. Mikor megkért, hogy forduljak meg, csak bambán bólogattam, és csak ezután fordítottam hátat. Becsuktam a szemeimet, hogy ne nézzek oda, bár erősen kellett koncentrálnom, hogy mégse leskelődjek. Mikor készen volt, visszafordultam hozzá.
- Tudom, hogy képtelenség rajtam kiigazodni, nem is kérem, hogy kiigazodj. Én.. - nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a közeledben legyek? Igen, ez lett volna a helyes megfogalmazás, de megint csak csöndre kellett intenem magam. Amilyen ingerlékeny vagyok, olyan könnyen veszélybe sodorhatom. Gondoljunk csak a Bellával történt estre, majdnem nekirontottam. Sőt, neki is rontottam volna, ha Jake nem vág közbe. De Jenny más. Soha nem tudtam volna bántani. Tettem egy lépést felé, egészen közel kerültem hozzá. Éreztem az illatát, hallottam szívének minden egyes heves dobbanását.
Paul, Paul, Paul! Kezdesz csöpögni a sok nyálas gondolattól!
Megköszörültem a torkom, és a földre szegeztem a tekintetem.
- De, magyarázattal tartozom. És köszönettel. Köszönöm, hogy megmentettél. Azt hiszem, ha te nem vagy - és az a kedves, kétségbeesett hang, ami még mindig a fejemben cseng - én nem hiszem, hogy megúszom élve - motyogtam. Hű, Paultól se hallani sokszor ilyet, nem igaz?
Nem tudtam, mi van velem, Jenny illatától, vagy a közelségétől teljesen megváltoztam. Megőrjített. Most sem bírtam ki, hogy ne érintsem meg az arcát.
- Szóval szerinted... különös, titokzatos, sejtelmes vagyok? - kicsit oldalra biccentettem a fejem, és elmosolyodtam. Az a gáz, hogy belül rettegtem, hogy esetleg kezd összeállni neki a kép, hogy nem vagyok egy átlagos 17 éves srác. Vagy csak... túl sok neki a furcsaság körülöttem. De ezért én nagyon reménykedtem, hogy ez mégsincs így. - Ez... további késztetést kelt benned, hogy a közelemben legyél? - hangom olyan lággyá, és mégis választ követelőzővé vált. Azt hiszem, a testemet más uralta, vagy más irányította. Vagy csak a szívem lépett hadműveletbe?
Ejjej, Paul, nem lesz ez így jó!
Igaza van annak a belső kis hangnak, nem szabad hozzá közel kerülnöm. Túl veszélyes. Nem nekem, neki.

Egyszerre volt könnyű, és szörnyen nehéz vele lenni. Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amikről eddig nem is tudtam. Nagyon a felszín alatt rejtőzködhettek. De nem tudtam, hogy ez jó-e. Mert én annyira más vagyok, és itt most kivételesen nem arra gondolok, hogy néha bundát növesztek. Én... szóval velem még nem igazán fordult ilyesmi elő, sőt, semmi ehhez fogható, és nem tudtam, hogyan kellene kezelnem a helyzetet. Minden egyes percben attól féltem, hogy egy rossz szót szólok, megint megbántom, és megint kezdődik minden előről. Annyira össze voltam zavarodva, hogy... nem tudtam kiigazodni magamon, Jennyn, a világon, hirtelen minden olyan bonyolultnak tűnt.
Kevés vagyok ahhoz, hogy megakadályozzam?
- Óh, nagyon tévedsz kicsi Jenny, ezek szerint nem ismersz te még engem - felnevettem, de amint lejátszottam magamban a mondatom, hogy már megint bajba sodortam magam, és minden pillanattal közelebb kerül a titkomhoz. Nem szabadna vele lennem, se ennyire nyugodtnak, és lazának. - Szájhős? Én? Hmm... nem, nem hiszem. Csak tudod nekem már sokkal több tapasztalatom van a sziklaugrásban, mint neked. De persze, kipróbálhatod ha szeretnéd, de szigorúan a felügyeletem mellett. - hevesen bólogattam közben, hogy ne legyen ellenvetése, na meg persze hallani se akarok arról, hogy egyedül ugorjon. Bármikor történhet valami. Rosszul veszi a levegőt, vagy egy hullám a sziklának sodorja. Elképzeltem magam előtt ezt a jelenetet, és összerándultam a gondolatra. Nem, Ő csak egy egyszerű, védtelen lány, szó se lehet, hogy egyedül... nem, abba képes lennék beleőrülni. Legszívesebben minden percet vele töltöttem volna, vigyáztam volna rá, na de azért itt még nem tartottunk. Tudtam, hogy Ő se érez közönbösen, hiszen csak a vadul vergődő szíve már elárulta. Elégedetten elmosolyodtam erre a megállapításra.

Ó, szóval Ő mégis megpróbálna rajtam kiigazodni. Mondani akartam neki, hogy sok sikert, és majd igyekszem segíteni benne, a hangulatváltozásaimat pedig kerülöm, bár utóbbi azt hiszem, lehetetlen volt. Legalábbis még nem jöttem rá a módszerére.
- Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy lesz következő találka- elvigyorodtam. Amilyen rosszul indult ez a beszélgetés, kezdünk előrébb jutni. És ahogy haladunk előre, a zord és rideg maszkom kezd lecsúszni. Hirtelen kétsébeesesés vett körül, ahogy erre gondoltam. De aztán úgy cselekedett, hogy... nos, teljesen meglepődtem, és minden gondom elszállt. Ahogy lágy, puha ajkait fülemhez emelte, és halkan suttogott, összerezzentem. Elszállt minden kétségbeesésem, hogy mi lesz, ha a maszkom lecsúszik, mi lesz, ha totál érzelmesnek látszom, mi lesz, ha minden titkomat, félelmemet közlöm vele, és mi lesz akkor, ha mégis elkezdek hinni ebben az imprint dologban.
Valami megváltozott bennem, amikor elsőnek megláttam, és még nagyobb ijedtség lett rajtam urrá, amikor véget akart vetni az életének, pedig még csak nem is ismertem.
"Kellek neked." Ezek a szavak visszhangzottak a fejemben, és most az egyszer igazat kellett neki adnom. Ó, igen, hogyne kellett volna. És nem, nem mint egy fényes trófea a polcomra, nem akartam én azt tenni vele, illetve de, párszor elképzeltem a dolgot, szóval, hogy ő meg én, hogy esetleg mi..Fogd be, fogd be! Intettem most az egyser csendre magam.

- Én úgyszintén neked - elmosolyodtam. Teljesen megleptek a reakciói, de őszintén szólva kellemes volt. Nagyon is. Ajkait végighúzta az arcomon, majd az enyémhez érintette őket. Egyik kezem rásimult az arcára, másikkal végigsimítottam a hátán. Megcsókoltam. De most nem úgy, ahogyan első alkalommal. Semmi vadság, keménység. A maszkom - persze képletesen - hangosan koppant a talajon. Olyan lágyan csókoltam, olyan kedvesen bántam vele, mintha egy törékeny baba lenne, vigyáztam, nehogy kárt tegyek benne. Mert könnyen meg tudtam volna tenni. Olyan erős voltam, fékezni kellett, hogy az a másik én, az a bizonyos szörnyeteg ne akarjon előtörni.
Nem akartam semmi többet, nem vágytam másra, csak arra, hogy ne szakadjon meg ez a pillanat. Mégis közben nem tudtam arra gondolni, hogy mi vagyok, mivé tudok olykor változni, és arra, hogy bármikor képes vagyok elveszteni az önuralmam. Annyira féltettem saját magamtól. Tudtam, hogy soha nem lennék képes bántani, de olyan nehezen tudtam kezelni sokszor az önuralmam, hogy ne változzak át.
És volt még egy bökkenő. Ha... ha esetleg elárulnám mi vagyok, ha természetesen a fiúk beleegyeznének, mi van.. ha megijed? Ha egy szörnyetegnek tekint? Beleremegtem ebbe a gondolatba. Nem, nem mondhatom el neki. Ennek így kell lennie.

- Igazad van, nem ismerjük egymást, de... ez ellen lehet tenni, nem? - elmosolyodtam, és nagyon reméltem, hogy igen lesz rá a válasza. Mert ha rajtam múlt volna, én rögtön igent vágtam volna rá. Ó, hogyisne! - Apuci? Még csak az hiányozna! - felnevettem. - Hmm.. lehet, hogy az első ugráskor még nem voltam profi, de nem sokáig tartott azzá válni - elégedetten elvigyorodtam. Nem volt teljesen igaz, mert hát ezek szerint a la pushi kölyköknek a vérükben van a sziklaugrás. Az apáink meg nem féltettek cseppet sem. Az anyák már másak voltak. Már akinek... akinek volt. Erre a gondolatra homlokom összerándult, és a gyomrom is. Most nem ez volt a megfelelő pillanat ilyenekre gondolni - Majd szólj, ha felkészültél - kuncogtam. Belül nagyon is féltettem attól, hogy baja esik, még ha ott vagyok a közelébe. Hülye Paul! Kellett neked fölvetni ezt az eszement tervet! Persze Jenny rögtön rávágta az igent. Őrült egy lány, de talán ezt sze.. khhm ez tetszik benne.
- Ugyan Jenny, ne játszd a keményet, nem állj jól. Nem is tudod titkolni, mennyire várod a következő találkozásunkat - elvigyorodtam, és kacsintottam egyet mellé. Azt nem mondtam, hogy én nagyon is várom, azzal már tulságosan is sokat mondtam volna, és az annyira nem lennék én. Egyelőre tartsuk a látszatot.

Az a csók. Vagyis azok a csókok annyira... annyira tökéletesek voltak. Igaz volt, hogy a suliban Jacobbal együtt szinte mi voltunk a sztár pasik, és bármelyik csajt megkaphattam volna, Jenny mégis más volt. Ez vonzott benne annyira. És őt nem csak egyszerűen meg akartam kapni. Vele akartam lenni.
Élveztem minden egyes pillanatot, és tudtam, hogy ezek azok, amikra valószínűleg emlékezni fogok. Hogyan is felejthetném el?! De azt is tudtam, hogy ennek a fantasztikus pillanatnak is vége szakad egyszer. Nos, ha rajtam múlik, nem ilyen hamar, de döbbenten figyeltem, ahogy elhúzódik tőlem, és benyögi, hogy elmegy. Miért kell mindig mindent megnehezítenie?! Kezeit lefejtettem a nyakamról, és tettem pár lépést hátra.
- Rendben van, felőlem menj. Végülis.. ki vagyok én, hogy visszatartsalak? - jó, kicsit mérges voltam. Olyan tökéletes volt a pillanat, azt hittem, haladtunk valahová, de észre kellett vennem, hogy ez egy ördögi kör. Minden rendben van, aztán meg megint minden elromlik!
- Francba Jenny, nem veszed észre, hogy... hogy ha veled vagyok, teljesen megváltozom? Kifordulok önmagamból? - nem, nem, nem, ezt eszem ágában sem volt hangosan kimondani, de megtettem. És meg is bántam. Egyfajta apró remegés futott végig a gerincem mentén. Erről beszélek! Erről, a fenébe! Ha csak egy picit is elvesztem az önuralmam, ha csak egy picit is ingerlékeny leszek, nem sok kell hozzá, hogy Paul helyett egy négylábú szőrpamacs álldogáljon. Ezt mondja a józan eszem, hogy nincs biztonságban mellettem! Bármennyire szeretném megvédeni bármi mástól, magamtól nem tudom!
Szavai rángattak vissza a jelenbe. Hátrahajtottam a fejem, és mély levegőt vettem, hogy a remegésem elmúljon.
- Nem vagyok beteg, se lázas, semmi bajom! - válaszoltam kissé ingerülten.
Hátat fordítottam neki, és hagytam magam egy picit gondolkodni. Beletúrtam a hajamba, és ezzel egyidőben egy hangos sóhaj tört fel a mellkasomból. Visszafordultam hozzá, és megint egészen közel léptem, végigsimítva az arcán.
- Nem akarom, hogy elmenj! Még csak most találkoztunk, és máris mennél? Beszélgessünk! -hangom megint olyan lágy volt, és kedves. Felé nyújtottam a kezemet, hogy sétáljunk egyet. Ha nemet mond, hát nemet mond. De azért reménykedtem, hogy velem tart. Ha már az ismerkedésről volt szó, miért ne?

˙

-De lehet, minden ellen lehet tenni, csak akarni kell. -mondtam egyszerűen, de oldalra fordítottam a fejem. Nem akartam, én lenni mindennek az elrontója, ezért is válaszoltam igennel. Vagyis erre vágytam, hogy megismerjem, akkor meg, minek hátrálnék meg. Kérdeztem magamba, de inkább erre most nem válaszolnék. Túl hosszú elemzést, kellene nektek ahhoz végig hallgatni, amihez gondolom semmi kedvetek, és nekem sincs. Most valahogy, jobban érdekel Paul, és az Ő személye, remélve, hogy nem csak egy álcát mutat.
-Nekem tetszik, az apám szokott ennyire félteni -vagyis nem. Valahol biztos részegen fekszik, vagy egy szajhával tölti az estét. A nevelő apám, meg, hát inkább ne is beszéljünk róla. Szerényen elmosolyodtam. -Oh a kis egoista- tettem hozzá. Kezd aggasztani ez a viselkedése, vagyis, hogy állandóan nagyképűsködik. Azt hiszi, csak ő tudd ugrálni. Gyerek játék az, egész. -Persze, persze ,persze szólok. -kacsintottam egyet, és egy mosolyt is megengedtem. Egyre többet mosolygok, ez nekem nem tetszik.
-Tényleg, kipróbálhatjuk ki keresi hamarabb a másik társaságát. Fogadunk? -játékosan nevettem el magam. Kezdek nagyon, hülyén viselkedni, de ezt eddig még elviselte. Egyébként is, simán megnyerném ezt a fogadást. Ő jobban rá van szorulva, az én társaságomra, mint én az övére. Én, már megszoktam ,hogy egyedül vagyok, és magányos.

A csók, az fantasztikus volt. Még most, érzem, ajkamon az övét. A szám szélét kezdtem el, harapdálni, mert ideges lettem.
Bűntudatot éreztem, azért mert ilyen hamar félbeszakítottam, és mert eltudok rontani mindent. Bátortalan, vagyok , de ennyire? Ha nem adok semminek, se esély, akkor, hogy szeretném, hogy jóra forduljon az életem? Rohadt életbe, elcsesztem a dolgot, és pont ez miatt nem kell nekünk ismerkedni. A karjaimat lefejtette, a nyakáról, és a szeme már nem volt lágy, átvette a düh a helyét. Az a düh, amit irántam táplált. Egy pillanat alatt meggyűlöltettem vele magam. Gratulálok Jennifer, ügyes vagy. A sírógörcs határán, voltam, de hamar összeszedtem magam. Erős vagy Jennifer. Mondogattam magamban. Mély levegőt véve.
-Végül is... senki- nyögtem ki, és megfordultam, lehajoltam a vizes ruháimért, de ekkor ideges hangja arra késztetett, hogy visszaforduljak. Egy percre félelmetes volt, látszott rajta az a düh, a remegés ami végig futott hátán. Megijesztett, és az is, hogy ezt én tettem vele. Hamar fel kapja a vizet, pont mint én.
-Mégis, hogy a francba, mikor azt se tudom , ki vagy valójában? Tudod, pont ezért jobb, ha külön utakon, vagyunk, én ...én nem vagyok hozzád való-tört ki belőlem a válasz, ami gondolom neki egyáltalán nem tetszett. Na szép, gyorsan átléptünk, a veszekedés fázisába. De ez most nem csak az én hibám. Ki hozzá belőlem, az állatot.
-Jól van bocsánat az aggódásért, én a helyedbe mégis megnézetném magam. -vágtam neki, vissza egy önelégült mosollyal. Ez most komolyan mondtam, ez nem természetes. Fura itt minden, és senki nem akar beszélni. De én, sose ismerek lehetetlent kiderítem, hogy mi van itt. Még ha, azt se tudom, hogy hol kezdjem a keresést. Ezek a gondolatok, piszkáltak belülről.
Nagyot sóhajtottam, mikor hátat fordított nekem, azt hiszem ennyi volt, és ezt szépen elintéztem. Látjátok ez van, ha hozzám közeledtek. Csak megbántani, tudom az emberkéket. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, de gyorsan le is töröltem. Én mégis mi a fenét művelek? Ideje menne, azt hiszem, a hajamat a fülem mögé helyeztem, de ekkor visszafordult, közel lépett, az arcomon végig simított. Ezt már többször megtette, a mai nap. Mintha, tudná ,mitől olvad a jégcsap. Kezét felém,nyújtotta, hogy sétára invitáljon. Megint visszatért az a kedves Paul. Azt hiszem tartozok neki ennyivel, és hogyan másképp tölthetném, a szombati napomat. A kezemet, a tenyerébe helyeztem. -Sajnálom, lehetetlen esett vagyok. .mondtam, egy kicsit lehangolva. - Jól van beszélgessünk, játszunk kérdez feleleket. Te kezdesz!-a tengere néztem ,és figyeltem a habokat. Kíváncsian vártam, a kérdéseit, miközben én a sajátjaimon dolgoztam.

Ismét beletúrtam a hajamba. Még egy kicsit mindig ideges voltam, mert... mert ennyire nehéz volt vele lennem. Egy.) azon gondolkodtam, milyen nagy marhaságot követek el, hogy próbálok a közelébe férkőzni. Talán nem szabadna. Talán veszélyes, és mert talán képes vagyok arra, hogy megbántsam. Kettő.) folyamatosan megnehezíti a dolgomat. Amikor kedves vagyok, a hangom már szinte csöpög a nyáltól, Ő akkor is képes olyan ostobaságot benyögni, hogy inkább elmegy. Nem értem. -Majdnem - minden csaj odáig lenne azért, ha velem csókolózhatna, de ő inkáb közli, hogy le kellene lépnie. Persze, ez volt az egyik, amiért ennyire akartam. Jó volt.. harcolni érte? Legalábbis egyelőre ennél jobb kifejezést nem tudok. De akkor sem értem a gondolkodásmódját. Egyszer örömmel vetné magát a karjaimba, másszor pedig... mintha nem is akarna velem lenni. Mintha.. nem is lenne rám szüksége. Persze ezt nem tudhattam. Csak idegesített, hogy.. hogy néha így viselkedett. Ezzel a fogadás félével csak még jobban megerősítette azt a gondolatmenetem, hogy szórakozásból van velem. Mert nincs jobb dolga. Hülyének néz engem? De a következő percben, amikor ezt kigondoltam, máris bűntudatom támadt, hogy mégis hogy a fenébe vagyok képes arra, hogy ilyen az eszembe jusson.
Nem válaszoltam neki, inkább csak elfordítottam a fejemet, és egy hangos sóhaj tört fel a mellkasomból. Az az igazság, hogy bármennyire próbáltam mérges lenni rá, úgy igazából haragudni, itt hagyni... nem ment, képtelen voltam rá. És ez volt az, ami annyira aggasztott. Nem tudom, mi fogott meg benne, nem tudom, azon az estén miért akartam megmenteni, amikor megláttam, nem tudom, most miért vagyok még mindig itt, miért töröm éppen ezen magam. Csak annyiban vagyok biztos, hogy ezentúl képtelen vagyok Őt elfelejteni, vagy úgy gondolni rá, mint egy egyszerű ismerősre. Hiába nem tudtam semmit az életéről, miért jött ide, miért próbál ilyen keménynek mutatkozni, hiába minden próbálkozása, nem bírtam tőle elszakadni.
Képzeletben megcsóváltam a fejem, hogy milyen érzelgőssé váltam. Sam jutott eszembe, és a többiek. Már el is képzeltem magam előtt, ahogy megtudják ezt az egészet, látom, ahogy hangosan röhögnek. Még ha talán Sam nem is, Jared, vagy Jacob biztos a képembe fogja vágni. Huh, már előre ki voltam készülve ettől a találkozástól. De, de... az is meglehet, hogy csak tévedés az egész, nem? Nem, hülyeség, ezt én sem gondolhatom komolyan. Bármennyire is tetszik, vagy éppen nem, kezdtem hinni... Oké, inkább kussolj, Paul!

"Mégis, hogy a francba, mikor azt se tudom, ki vagy valójában? Tudod, pont ezért jobb, ha külön utakon vagyunk, én ...én nem vagyok hozzád való." Szavai penge éles szúrtak belém, és ráadásul, mintha azt a kést még meg is forgatták volna. Ijedten tekintettem rá, közben folyamatosan hátra hőköltem. Kétségbeesés lett rajta urrá, a szívem vadul dörömböl odabent. Ajkaim egy vonallá préselődtek, szemeimet lecsuktam. Na nem, sírni nem készültem, csak... csak a szavai visszhangzottak a fejemben, újra és újra lejátszódott minden egyes szó.
- Szóval... így állunk - hajtottam fejet, mintha csak megadtam volna magam. Az előző kérésem, hogy beszélgessünk, már meg sem fordult a fejemben. Ha ezt gondolja, rendben. Már az sem érdekelt, hogy bocsánatot kért, hogy belement ebbe a kérdezz-felelek dologba, nem bírtam rájuk koncentrálni. Megremegtem. - Sajnálom, hogy ezt gondolod. Sajnálom, hogy... így látod a helyzetet, de talán igazad van. Nem vagyunk egymásnak valók. Talán ott fent.. elnéztek valamit - láttam az arcán a döbbenetet, a fájdalmat, az elkeseredettséget, ami ugyanúgy tükröződött az enyémen is. Talán a szavaim mindkettőnkbe pengeként fúródtak.

Megráztam a fejem, hátat fordítottam, majd az erdő felé kezdtem sétálni. Először lassan haladtam, de a remegés nem múlt el, a tekintetét éreztem a hátamba fúródni, jobbnak láttam, ha sietek. Futásnak eredtem, és amint beértem a fák sűrűjébe, átfutott rajtam néhány erősebb remegés, aztán átváltoztam. Egy nagy, ezüstös farkas lett belőlem. Illetve még mindig én voltam az, ugyanazokkal a gondolatokkal, csupán négy lábam voltam, ezüst bundával. Hallottam Seth gondolatait, és rögtön érzékelt Ő is engem.
Hé, haver, veled meg mi van?
Seth, szálj ki a fejemből, hagyjatok békén. Mindenki. Morogtam válaszként. Sethre egyébként soha nem tudtam haragudni, olyan volt, mint a.. kisöcsém, bár néha hatalmas baromságokat követett el, és hát az se tetszett, hogy olyan jó barátságban van a vérszívókkal, de hát akkor is. A sok hülyeség ellenére jófej kölyök volt. Viszont most nem akartam senkit a fejemben. Egyedül akartam lenni. Tudtam, hogy ehhez inkább vissza kellett volna változnom, de ilyenkor farkasként mindig könnyebb volt. Az egyik tölgyfa alá telepedtem. Mielőtt még elhelyezkedtem volna, bevillant Jenny arca, és ekkor egy fájdalmas üvöltés tört elő a mellkasomból. Mintha a fák is beleremegtek volna.
Leültem, és a mancsaimra hajtottam a fejem, szemeimet lecsuktam.