come on! we are going to live forever! -Greg & Jess játszótere-

Mint egy katasztrófa sújtotta terület, vagy inkább egy atomháború hajdani színtere. Leginkább ez jellemezné ezt a csendes kis várost. És a legszörnyűbb, hogy valójában fogalmam sem volt, mit keresek itt. Szerencsét, vagy értelmet? Esetleg egy kiskutyát? Meglehet, de egyik sem tűnik olyan jó érvnek, hogy itt legyek világvége 2. 0 – án. Egyszerűen talán csak valahogy kikötöttem itt. Érdekes egy hely, annyi szent. Apró házak a nullánál is kevesebb napsütés, és a levegőben mindenhol ott virít az az ismerős, édeskés illat. Tehát, ebből arra lehet következtetni, hogy nem vagyok egyedüli vámpír eme csodás kis településen. Na jó, a csodástól távol áll. Inkább az egyhangú a megfelelő jelző. És ezért is érdekelt, hogy mégis mit lehet kedvelni ezen a placcon, ha már ennyien önszántukból itt vannak – vagy kényszerből, mert az is lehet -, és ezért nem léptem le az első másodperc utáni pillanatban. Úgy két órába telt, mire bejártam az egészet jó párszor. Minden sarok, minden fűszál, a legkisebb porszem is ismerőssé, viszont koránt sem megszokottá vált. De el már nem tévedtem. Legalább is ezt hittem, de amikor főút utáni harmadik utcán balra fordultam, az elsőn meg jobbra és végül a kereszteződésnél tovább mentem kétháznyit, és ott már tényleg nem tudom, mit csináltam egy szűk utcaszerű valamiben találtam magam. Érdekes, egy kicsit Quins kívülsőbb negyedeire emlékezettet, annyira le volt pukkanva, mint itt bármi. Lassan, minden lépést kétszer átgondolva sétáltam végig rajta, elvégre is sosem tudni, mi lehet a lábad előtt. Egy kicsivel arrébb egy alak sziluettjét láttam kirajzolódni. Bele szagoltam a levegőbe. Éreztem őt, és egészen biztos is voltam benne, hogy nem ember, sokkal inkább fajtám belli.
~ Hmm. Egy helyi lakos? Ez érdekes lehet…
* Odafutottam mellé. Az egész nem tarthatott tovább egy másodpercnél. Egy-két yardnyira álltam tőle. Kicsit mosolyogtam rajta. Nem láttam még fajtám bellit hasra esni. Néztem, miként ügyködik a lábra állással. Elboldogult egyedül, látszólag. A tócsát fixírozta, amelyikben landolt. Ezt már kiszúrtam magamnak.*
- Nem kell, hogy aggódj, ez csak víz. Nem bánt.
* Fordultam felé jókedvet ültetve a hangomba. Majd kezet nyújtottam.*
- Amúgy Greg. Greg Adams.

* Egy pillanatig csak bámultam őt, utána bekapcsolt a védekező reflexem, és kinyújtottam a karomat. Hát igen, ez olyan dolgok ellen, mint a vízcseppek édes kevés. De ennél vizesebb már nem hiszem, hogy eleve lehetnék. Inkább nem kommentáltam le neki. Még a végén megsértődne, és hát, ha az, hogy fél liter vízzel árasztanak el, nem a legmegfelelőbb mód az ismerkedésre, egy cinikus beszólás csak rosszabbá tenné. Elnézően rávigyorogtam, és figyeltem miként keresgél valamit a táskájában.
- Jess? Tehát Jessica? Szép név. Tudtad, hogy Shakespeare egyik műve alapján vált ismerté?
* Meglepett, hogy egy esőkabát van nála. Olyan természetellenes volt. De bájos, és mégis furcsa. *
~ Ilyenekkel mászkál? Talán fél, hogy megfázik?
- Á, köszönöm, de azt hiszem, megleszek nélküle. Amúgy is nem hiszem, hogy olyan sokáig tartana. - *néztem föl az felhőkre, amik sötéten gomolyogtak, és menthetetlenül ontották a vizet. Aztán meg vissza rá. Most először alaposabban. Sötét haj, és aranybarna szemek. Vagyis, az eddigi tapasztalataim alapján, nem embereken él. Ha jobban belegondolok, talán azt is merem állítani, hogy gyönyörű. Nem úgy, mint egy szobor, amit megcsodálsz, hanem mint egy réti virág. Egyszerű, de mégis több, annál, mint amit mutat. Még egy ok, amiért nem értettem, hogy mit csinál itt, amikor ilyen külsővel, és a nyílván való ’hatalmával’ mit csinálhat itt.
- Amúgy itteni vagy?

* Elbűvölő, és az átlagosnál ritkább jelenség volt számomra, az, hogy tudta a mű címét. Igaz, a saját neve, akkor meg csak tudja, hogy mi a története. Jobb esetben. Bár, ha jobban belegondolok, sosem néztem utána annak, hogy a Gregory név mikor és honnan ered. Annyit persze tudok, hogy volt valami pápa is hasonló néven, és tőle származik a gregorián, de a katolikus vallás, kultúra meg miegymás nem az én asztalom volt. Eleve a vallásosság távolt állt tőlem. Ha már hitvilág, akkor is protestáns, de egyáltalán nem erről van most szó. Inkább próbáltam magamban felidézni a történetet, hogy volt a kalmár, akitől kölcsönt kért egy barátja, mert házasodni akart és a többi és a többi… Kicsit megráztam a fejem majd megint a lányra néztem.
- Amúgy meg nem is a mai formájában volt a műben. Akkor még Nerissa volt leírva. Persze ez annak is az oka, hogy Olaszországban játszódik a történet, és hát az a nép szeret mindent túl bonyolítani, mint például, hogy kit hogy hívnak.
*Rámosolyogtam nyugtatólag. Megtaláltam a kedves hangsúlyomat, mert nekem olyan is van. Shakespeare-t kitárgyalni egy jóformán idegennel a zuhogó esőben tényleg nem a leghétköznapibb dolog. Aztán újabb kérdések, és még több válasz. De úgy is több lesz az előbbi, mint az utóbbi, akár egy sablonos film, de semmi vész. Én ezt így szeretem.
- Hát nem tudtam, hogy nem vagy helyi, de ha én az lennék, akkor nem gondolod, hogy, lett volna egy egész pici, halvány fogalmam róla?
*Mondtam, majd utána léptem az esőbeálló alá. Jó volt vele beszélgetni. Érdekes egy egyéniségnek látszott. Kicsit ügyetlen, ami még érdekesebbé tette. Valami más benne, vagy csak két bal lábas? Édes mindegy, attól még a maga módján aranyossá tette. Igazán szerethetővé. Az oldalammal finoman neki támaszkodtam a falnak, és így próbáltam valamit kitalálni a szemes kérdésére. Már egészen megszoktam, hogy rajtam legyen egy kontaktlencse, bárhol is vagyok. Lehet, hogy már függőség is kialakult tőle nálam, bár ezt erősen kétlem igazából, vagyis szeretném az ellenkezőjét hinni. Vettem egy mély lélegzetet, hogy neki fogjak egy olyan dolgok elmagyarázni, amit magam sem értek.
- Hmm. Hát a szemem tulajdonképpen azért ilyen, mert… - * elakadtam, vágtam magamban magamnak egy grimasz, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott* - Mert a kéket jobban szeretem, mint a pirost.
*Megvontam a vállam, és ezt a témát befejezettnek tekintettem. Én akartam róla többet megtudni. Ha csak ránéztem millió, és egy kérdés vetődött fel bennem. Mintha sugározna valami láthatatlan impulzust, ami arra késztet, hogy akarjad, hogy megismerhesd, valahogy nem lehetett idegenként kezelni.
- Ausztráliában is születtél? Vagy csak később kerültél oda? Csak mert tudod, egyáltalán nincs olyan akcentusod.

* Szép, és még sokat is tud. Ettől már igazán elszoktam. Vagyis hogy nem, inkább ahhoz szoktam hozzá, hogy összekerülök minden féle szőke libával, akik még a gyök kettőt sem ismerik fel. Bár, azok közül egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány él még ma is. De ő más volt. Elsősorban semmi emberi, ami még vonzóbbá tette, másodszorra pedig imponált a közvetlensége. Vagányan mer kérdezni arra, ami érdekli. Azt hiszem, idegbajt kapnék még egy köntörfalazós információ megtudós módszer kísérleti alanyaként. Elég, ha én teszem azt. *
- Helyes meglátás, valóban nem a kis gepárdok a fő táplálékom. És te mit szoktál vacsorázni? Őzikét, vagy oroszlánt?
Mélyen a szemeibe néztem. Próbálgattam a határait, hogy meddig mehetnék el vele, vagy csak mi az, ami még nem idegesíti. Bár, ételről általában kényes téma egy átlagos ’vegetáriánusokkal’ - ahogy a szleng nyelvekben elterjedt – beszélgetni. Az érdeklődés kifejezését arcomon inkább mosolyra cseréltem, kivillantva a fogsorom. Vettem egy mély levegőt, hogy válaszolni tudjak a kérdésére.
- New Yorkból jöttem, jobb híján, két lábon. Viszont attól tartok nem tervezek itt hosszas maradást, így házat keresni eszem ágában sincs. Amúgy sem tudnék egy ilyen kis városban sokáig meg maradni. Ahhoz túl hóbortos vagyok. És te? Itt tervezel megöregedni?
* Ellöktem magam a faltól, és melléálltam esőt bámulni. Jóformán bele is lehetett szédülni abba a rengeteg kis vízcseppbe, ahogy lehullott a földre az égből. Borzasztó. Minek ide ennyi víz? Az ilyen számot tevő problémák felfedezése után általában alternatív számokat szoktak írni… *
- Amúgy mit értettél azon, hogy a családod ide fog jönni? Talán inváziót terveztek?

Belenéztem a szemeibe. Nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani azt a színt. Valahol a karamell - és a kávébarna között lehetett. Elütött bőre fehérségétől. Ha jobban tanulmányozza az ember, akkor teljesen természetfölötti árnyalata volt, ezt beismerhetjük az ismert okok miatt is…
- Igen, és itt a hangsúly. Csak voltál. Nem tudom, miért aggódsz e miatt. Amikor ott vannak az emberek, akik saját magukra sokkal veszélyesebbek, mint bármelyikünk. Hadd ne menjek be az okokba, hogy miért.
*Mondtam, majd kérdése után alaposan végig mértem rajta az összes belátható négyzetcentit.*
- Most, hogy mondod, tényleg nem látszik, hogy képes lennél rá. Egy kicsit… hmm. Nem is tudom. Talán túl kedves vagy ahhoz.
*Vállat rántottam, majd pedig szobor módjára el kezdtem bambulni, hogy mit ügyeskedik a vízzel. Úgy tűnik, szoros barátságot ápol vele. Az előbb még benne hasal, most meg valami groteszk szörnyszerű izét épít belőle. Szép volt az is, de engem jobban lekötött, hogy azt nézzem, milyen arckifejezést vág közben. Nem tűnt úgy, hogy nagyon koncentrálna. Elmara*dtak az oda nem illő grimaszok,. Egy biztos, profi benne. Vagy csak megközelíti.
- Hát, nem tudom. Egy ilyen kicsi városban irtó nagy mázli kell ahhoz, hogy egyáltalán eladó házat találj. De talán van valahol egy szálloda vagy valami. Meg egyáltalán milyen neve van? Forks. Ez angolul ’villák’-at jelent. Biztos részeg volt a név adója.
* Már megint csak hallgattam. Annyit, hogy szinte már úgy éreztem helyettem is beszél. Ez lényegesen könnyebbé teszi a beszélgetést. Rövid, egyszerű és tömör és még talán lényegre törő is. Elég furcsa volt hallani. Egy egész család, mint vámpír.
~ Nem is tudtam, hogy ez egyáltalán kivitelezhető. Bár, ha valaha is egy apró késztetést éreztem volna, hogy ne csak én legyek a csalásomból vámpír – bár ez sosem történt meg – akkor is mára már fújhatom. Hány éve is? Asszem kicsivel több, mint 500…
- Á, tökéletesen értelek. Nem kell aggódj.

Egy pillanatra meghökkentett, amikor a háta helyett hirtelen az arca került velem szembe. De nem volt vele bajom. Sőt, kifejezetten tettszett. Észrevehetetlenül egy fél lépést még közelítettem felé, hogy még csak esélyt se hagyjak a levegőnek, vagy bármi másnak, hogy közénk álljon. A szemeimet nézte, én meg az övét, majd tekintetem egy kicsivel lejjebb az arca alá egy arasszal irányítottam, de csak egy másodpercre. Kicsit ironikus, hogy ezt a helyzetet sokkal kevésbé éreztem zavarba ejtőnek, mint mikor két méterre állunk egymástól. Megkíséreltem neki egy fél oldalas mosolyt. Azt hiszem, imádom, ha egy csaj kezdeményezik. Van abban valami más, valami sokkal felemelőbb ilyenkor. A lovagiasság mára mér úgy is kihalt. Csak a nyolcvanévesek siratják.
- És mit csinálnál egy teljesen üres házban? Nem félnél?
Néztem a kezét, ahogy a hajamhoz ér. Törékenynek látszott. Kicsit félredöntöttem a fejem, és mintha csak attól tartottam volna, hogy széttörik, ha nem vigyázok rá, a karja után nyúltam. Végig húztam rajta az ujjaim, a kézfejétől a válláig. Vettem egy mély levegőt, mintha csak mondani akarnék valamit, de nem jutott semmi eszembe. Ezt a problémát viszont neki sikerült megoldania. Már csak az volt a baj, hogy a válaszról az igazat megvallva fogalmam sem volt. A legvalószínűbb, hogy vissza New York-ba, de előtte még valamit mindenképpen meg akartam tenni. Mindegy hogy mennyi idő megy rá.
- Most még itt vagyok, utána majd lesz valahogy. Szerintem élvezzük ki a pillanatot.
Mondtam, majd mielőtt még bármi mást hagytam volna megtörténni a fejemet közelebb vittem hozzá, és az ajkaimat a szájára tapasztottam.