Come along, and you’ll see how its like to be free. ( Brianna és Edward)

Sötét, nyugodt éjszaka van. Az ébenfekete égen sötét felhők úsznak keresztül, mint settenkedő kisértetek. A halvány utcalámpák hadakoznak a sötétséggel, kevés sikerrel. Egy lélek sem járkál, csupán néhány ház ablakában pislákoló fény jelzi, hogy emberek is akadnak a városban. Az erdő a késő éjszaka ellenére népes. Állatok kandikálnak ki a lombok mögül, itt az ideje kimerészkedni. A fenyők kétszeresükre nőttek az éjjeli sötétben, félelmetes szörnyeknek tünnek. A rengetegben, az úthoz közel kis erdészlak áll. Két halovány mécses világitja meg a tornácot. A ház a fényforrásokat kivéve kihaltnak tünik.

Hirtelen megtörik a mécsesek fénye, mintha egy árnyék haladt volna el előttük. Semmi zaj nem hallatszik és mégis van ott valaki. Van bizony, én. Árnyként haladok a fák között, távolodva a háztól. Lépteim nesztelenek, mintha lábaim nem is érnék a talajt. Amint beljebb haladok, kezeimmel gyöngéden megérintem a fák törzsét. Az előmerészkedő hold egy rövid pillanatig rám világit, sötétkék szatén ruhámra, fekete cipellőmre, könnyedén összefogott szőke tincseimre, sápadt bőrömre, feketében izzó szemeimre. Igen, feketék, nem pedig aranysárgák. Hogy mit keres egy ilyen fiatal lány éjnek idején a sötét erdőben? Ezt senki nem találná ki.

Senki nem találná ki, mert ez a csodálatos teremtés éppen vadászik. Hogy mire is vadászok? Ma éjszaka bármire, csak ne őz legyen. Eltelt már egy jó pár nap, és vámpir énem kezdett felülkerekedni. Más esetben jól megtanultam halandók között élni, kizárni a csalógató illatokat, de most érkeztem Forksba, és holnap iskolába kell mennem, és nem kockáztathatok, hiszen senkit sem szeretnék veszélybe sodorni.

Lépteim egyre gyorsúlnak, mig észre nem veszem, hogy már szélsebesen szaladok, ügyesen kikerülve a fákat. Egy folyó állja utamat, de egy könnyed ugrás, és a következő pillanatban könnyedén landolok a tulsó parton. Nagyon jól esik a sebesség, szabadnak érzem magam. A fák csak úgy suhannak el mellettem, majd hirtelen megtorpanok, és izmaim megdermednek. Érzékszerveim megtelnek az ismerős illattal, a csalogató vér illatával. Fejemet jobbfelé forditom, egy bizonyos pontra fókuszálva. Úgy tizenöt mérerre tőlem, egy szikla közelében egy vadmacska lappang, a mit sem sejtő őzgidát figyelve csendben. Szerencsém van, kettőt egy csapásra, bár a vadmacska most jobban csábit, mint a fiatal őz. Más élőlény nincs a közelben.

Egy röpke pillanat alatt zajlik le minden. A vadmacska azt sem tudja, mi kapta el. Egy suhanás és egy ügyes ugrás, majd kezeim biztosan tartják az állatot. Fogaim belemélyednek a macska bundájába, utat találva az ütőeréig. Az édes vér nyugtatóan gördül le torkomon, enyhitve a kibirhatatlan égetést. A bennem égő tűz egyre apad, mig a vadmacska végül élettelenül hull az avarra. Amint végeztem, lassan felegyenesedek, és letörlöm ajkaimról a maradék vért. Végignézek magamon, és elégedetten megállapitom, hogy újra tiszta munkát végeztem, sehova sem került egy csepp vér sem. Az őzgida elszökkelt időközben, de már nem számit. A ragadozó elég volt, hogy csillapitsa szomjam.

Már éppen visszafelé indulnék, mikor újra lefagyok és izmaim megdermednek. Újabb hangok keverednek az éjszaka csendjébe, újabb illat zavarja meg érzékszerveimet. De ez most nem a préda illata, nem ember csalógató vére. A levegő megtelik egy ismeretlen illattal, mely teljesen felizgatja az érzékszerveimet, és az izmaim még jobban megmerevednek. Egy másik vámpir van a közelben.

Amint ott állok megdermedve, torkomat mély hang hagyja el, és védekező tartást veszek fel, hiszen nem tudhatom, hogy ki a jövevény. Mozdulatlanságom közepette, agyam gyorsan forog, miközben érzékszerveim kitágulnak, minden eshetőségre felkészülve. Két eset valószinű. Az első, hogy a bizonyos vámpir vegetáriánus, ami azt jelentheti, hogy nekem való társakra, barátokra találok. A másik eset, hogy vörösszemű, vagyis embervérrel táplálkozik, ami veszélyes lehet, mert erőssebb mint én, és feltehetőleg vadabb is. Még van egy lehetőség, amit rögtön ki is zárok és ez az úgynevezett élgárda, akikről utazásaim során hallottam, de nem igazán lenne okuk arra, hogy engem keressenek, nem veszélyeztettem a titkot. Nem szeretek harcolni, akárki lenne is az ellenség, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudok és nem fogok, ha muszály. De csakis akkor. Ha szemtávolságra kerül, a képességem hasznos lehet, hiszen akkor ki tudom olvasni a gondolatait. Barangolásaim összehoztak már több féle fajtabelivel, és nagyon kevés esetben kellett erőszakhoz folyamodnom.

Az illat tulajdonosa egyre közeledik, halk neszt keltenek léptei. Amint a hang egyre erősödik, izmaim kiengednek, és háttal nekidölök egy fának, onnan kémlelve az erdőt, a jövevény után kutatva. Mozdulatlanságommal azt akarom kifejezni, hogy nem akarok rosszat, ha nem kényszerit rá, nem fogok harcolni. Remélem megérti majd az üzenetet.

Régen vadásztam már, ideje volt egy kis táplálék után néznem. Ismét az éjszakát választottam megfelelő időpontnak a számomra, hiszen akárhogyan nézzük, ez a legbiztonságosabb és a legpocsékabb része a napnak. Legalábbis szerintem. Mindig is utáltam a sötéttséget, az éjszakákat. Mit jelentenek? Egy újabb, szép, vagy esetenként kevésbé jó nap végét. És jön majd egy másik. Számomra ez az örökkévalóságon át így fog váltakozni. De most már legalább van miért élnem.

Élveztem a szabadságot, suhantam az erdőn át, azon az erdőn, ami olyan átláthatatlannak tűnthetett egy ember számára. Itt talán úgy eltudna tévedni, hogy napokig csak bolyong, és nem talál vissza. Szörnyű érzés lehet. Én igazából a vadászterület felé tartottam, Bella hatására két vagy háromnaponta vadászni kell mennem. Ezt persze nem bánom, hiszen érte hatalmas dolgokra vagyok képes. Példa erre az önuralmam is. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen erős vagyok!

Folyamatosan a közelgő esküvőnk gondolata foglalkozhat Izgatottan várom már ezt az egészet, és tudom, hogy fergetegesen nagy party lesz. Csak az a baj, hogy a lakodalomban kicsit érdekes lesz, hogy mi semmit sem fogunk enni, bár remélem, hogy valahova majd eltudjuk rejteni az ételmaradékot. Az esküvőig még Alice sárga Porsche-jét is meg kell vennem, hiszen ígértem neki karácsonyra, ami má hamarosan itt van. Remélem, hogy Bellával minél előbb kitűzzük az esküvő időpontját majd, hogy vissza tudjak számolni.

Lassítottam, mert már a vadászterület közelében jártam, de ismét valami idegen illat csapta meg az rromat, Vámpír volt, és az illata a vadászterület felől jött, Szóval, ha ott van, akkor ha szerencsénk van, vegetáriánus vámpír. Viszont fontosnak tartom, hogy neki is elmodjam: Ez a mi vadászterületünk. Kicsit azért unom már, hogy mindig itt van valaki. A múltkor az a farkas, most meg egy vámpír. Bár talán a vámpír a jobbik eset.

Nem álltam meg, közeledtem a kitűzött célpont felé, ami nem más volt, mint a terület. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a vámípr a szelídebbik fajtából való, mert máskülönben nem itt lenne, hanem valószínűleg a városban ölné az embereket. Hamarosan már meg is pillantottam -hála a jó látásomnak-, egy fánál támaszkodott. Közelebb léptem hozzá, hogy tisztén láthassuk egymást, majd köszöntem neki.

-Jó estét! Mi járatban erre?- Nem akart támadni, ezt gondolataiból is kitudtam olvasni. Akkor nem lesz itt probléma, csak ki kell ismenrem ezt a lányt, és valahogy a tudtára kell adnom, hogy ez a mi vadászterületünk.
Edward Cullen vagyok, és hát ez tulajdonképpen a mi vadászterületünk. Van állandó lakheyünk a közelben.- szerintem jobb, ha már így az elején tisztázzuk a dolgokat. Halkan beszéltem hozzá, tudtam, hogy így is tisztán érti minden szavamat.

Nem kellett sok idő, és egy fiatal férfi lépett ki a fák közül. Magas volt, vörösses-barna hajú, kimondottan jóképű, még egy vámpirhoz képest is. Patrickhoz, az elhunyt férjem öccséhez hasonlitott. Egy rövid pillanatra lelki szemeim előtt megjelent egy csoportkép, a volt családom képe, akik most halottnak hisznek. Vajon mi történt azóta velük? Hamar elhessegettem a képet, mely a régi, boldog életemre emlékeztetett, nem volt most itt az ideje a nosztalgiázásnak.

A férfi közelebb jött, ami arra utalt, hogy nem szándékozik támadni, és én örömmel fogadtam a pillanatot, amikor a szemébe nézhettem. Most létfontosságú volt, hogy olvassak a gondolataiban, hiszen tudmon kellett, kivel állok szemben. Még bele sem kezdtem, mikor megszólalt halk, kellemes hangon. Megtudtam, hogy Edwardnak hivják, és hogy állandó lakhelye van Forksban.
- Jó estét neked is. – mondtam, és hangom nyugodt volt. – Brianna Phoenix Ashmore, örvendek. Elnézésedet kérem, nem tudtam, hogy egy a terület már valakié. – miközben bemutatkoztam, kiegyenesedve elrugaszkodtam a fától.

A szemem nem engedte szabadon az övét, és miközben beszéltem is fürkésztem gondolatait. Természetesen mindent ki tudtam olvasni, ami valaha elméjét foglalkoztatta. Láttam, hogy eléggé nagy családja van, akik már régen itt élnek békében, jól beilleszkedve a társadalomba. Ez a tény meglepett kissé, hiszen a vámpiroknál nem volt jellemző az ekkora klán. Másfelől a mi családunk is nyolc tagot számlált annak idején, de mi nem olvadtunk be annyira. Fenntartottuk a földesúr szerepet, de elszigetelve éltünk a szolganéptől, és a magas társadalomban is ritkán mutatkoztunk.
Azt is tudtam már, hogy nem szeretne támadni, hanem csak kiismerni és leszögezni, hogy ez az ő vadászterületük.

- Most költöztem a városba, a régi erdészlakban lakom. – folytattam. Elhatároztam, hogy öszintén beszélek, hiszen nem szeretnék rossz benyomást kelteni. Ha minden jól sikerül, megtaláltam a barátokat, akikre oly régen vágytam. – Nem kell aggódnod, nem jelentek veszélyt a város lakóira. Csupán egy otthont keresek már pár évtizede. – Közben felelevenedett bennem az igéretem, hogy betartom az Ashmore család törvényét, mely megtiltja, hogy a nők embervért kostóljanak. A kitünő önuralmamnak és ennek a törvénynek köszönhetően még soha nem öltem embert, és az életem árán is hű maradok az igéretemhez.

- Beiratkoztam a középiskolába és holnap lesz az első napom. Fel szerettem volna készülni minden szempontból. Nem szeretnék senkit veszélybe sodorni, igy vadászni indultam. Nem tudtam, hogy más vámpirok is éltek a környéken. Ezentúl kerülni fogom ezt a területet, nem szeretnék ellenségeskedést a családoddal. – mondtam, várva a reakcióját.

Már éppen le akartam venni a tekintetem a szemeiről, mikor egy érdekes dolgot olvastam ki elméje mélyéről. Edwardnak különleges képessége van. Ha azt lehet mondani a képessége az enyém testvére, de egyes esetekben jobb, másokban rosszabb. Neki nem kell szemkontaktus ahhoz, hogy kiolvassa a gondotatokat, de csupán azt látja, amire az ember abban a pillanatban gondol. Ez kimondottan érdekes. Vajon ő is észrevette, hogy az elméjében olvastam. Ha igen, remélem megérti, hogy nem akartam ártani ezzel. Másfelől ha ő is használta a képességét, akkor olyan dolgokat is láthatott, amiket nem szoktam kinyilatkoztatni ilyen korán. Nem szeretem emlegetni családomat, mert ez az emlék még mindig fájdalmas számomra, és mióta elhagytam őket, nem igazán nyilok meg mások előtt. Bár elhatároztam, hogy nyiltabbnak kell lennem ezentúl, nem hittem volna, hogy először olyanba botlok, aki kiolvassa azt, amire gondolok. Mennyire kiszámithatatlan a lét.