Egy érdekes találkozás... [Kylie és Ed]

*Bella már az igazak álmát alussza, ezért is mertem eljönni tőle. Persze, a szükség szólított már, ugyanis régen vadásztam, és hát azért már éreztem a vér hiányát. Ráadásul Bella mellett elővigyázatosnak kell lennem. A vérének még mindig ugyanolyan finom illata volt, de azt hiszem, most már azért százszor könnyebben megy az önmegtartóztatás, mint korábban.
Gyorsan ideértem a vadászterületünkre, két perc sem telhetett bele. Szerettem volna gyorsan végezni a vacsorámmal, ugyanis jobban szerettem volna azáltal biztonságban tudni Bellát, hogy ott vagyok nála. Még mindig sok a vámpír a városban.
Felültem egy magasabb fára, onnan figyeltem ki az áldozatomat. Hamarosan arra is tévedt egy idősebbnek látszó őz, nem kérettem magam sokáig, leugrottam a fáról, és rávetettem magam az őzre. Én ott teljesen nyugodtan ittam a vérét, mikor a szél idegen farkasszagot hozott felém.
Rögtön felálltam, ott hagytam az őzt, és hátráltam pár lépést. A vért letöröltem ajkaimról, és vártam, hogy ideérjen a kutya.*

Hát íme Forks. Egy új esély. Remélhetőleg...
Nem tudtam magammal mit kezdeni a motel béli szobámban. sehogy sem jött álom a szememre, inkább fáj minden tagom, főleg a hasamon lévő sebhely. De az mindig ott lesz, jelezvén életem egyik legnagyobb hibáját. Ösztönösen mindig ott van a kezem, védem a hasam, nehogy megint valaki megtámadjon, és aztán... nincs tovább... Jön az elmúlás. Életet meg nem osztogatnak minden utca sarkon.
Na tehát, egyszerűen csak kimásztam az ablakon, kész szerencse, hogy a földszinten voltam és bele vetettem magam az erdőbe. Őszintén nem figyeltem, hogy hova és merre megyek, de nem is érdekelt. Csak egyedül akartam lenni, és ez az érzés fokozódott, mikor az eső is elkezdett esni.
Esernyőt nem hoztam, magasabb középhőmérsékletem miatt, így is gyorsan száradok, és nem utolsó sorban imádom az esőt. Főleg esőben állni, és hagyni hogy rám essen és minden csepp szinte tisztító hatással van a lelkemre
Régen egy barátnőm azt mondta, akkor esik mikor a világon valami szomorú dolog törtnéik. Érdekes módon két évvel ezelőtt nem esett az eső, pedig akkor is volt ok a szomorkodásra...
Felsóhajtottam, majd mentem előre.
A szél vér illatot hozott felém. Nem mintha nagyon érdekelt volna, hiszen tudtam, Forks a vámpírok kedvenc tartózkodási helye, de valami okból kifolyólag a szag után mentem.
Egy teli hasú vámpír pillantottam meg, mire elfogott az erős késztetés, hogy forduljak meg és menjek, mielőtt még valami baj történik. Nem, kész, ez több volt mint rossz érzés. Tiszta páni félelem fogott el, és majdnem ott dobtam egy hátast két méterre a vámpírtól.

Sokat nem is kellett várnom, megjelent a farkas. Fiatal lány volt, és boldogan nyugtáztam, hogy éppen ember, és nem farkas képében találom itt. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett a számomra, mindig is utáltam, ha egyedül vagyok egy olyan farkassal, aki éppen farkasalakban van.
Viszont ez a lány másnak tűnt. nem jött közelebb hozzám, a gondolatait hallva rájöttem, hogy fél. Fél, hogy én is megtámadom, holott ez szem ágában sem volt. Nem akartam én senkit se bántani, úgy gondoltam, jobb lesz, ha ezt ennek a farkaslánynak is megpróbálom a tudomására adni. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hogyan? Ha közelebb megeyek hozzá, lehet, hogy átváltozik. Nem mondom azt, hogy gyenge vagyok, de most egyik porcikám sem kívánna harcolni egy farkassal.
Nem zavart, hogy esik az eső, én szerettem. Bár mondjuk, kénytelen voltam megszeretni ennyi idő alatt, ha már a napot nem lehet.
Bellára gondoltam, tudtam, hogy ő mennyire szereti a farkasokat, még akkor is, ha esetleg ezt a lányt nem ismeri. megígértem neki, hogy nem leszek bunkó, és lekezelő velük. És most szépen megmagyarázom neki is, hogy nem fogom bántani, ezt eldöntöttem.
-Üdv. Eltévedtél?- még véletlenül sem mentem közelebb hozzá, hiszen a világért sem szerettem volna megijeszteni.
-Ne félj, nem bántalak.- szerettem volna, ha ezt tudja. Bár kérdéses, hogy elhiszi-e majd nekem, és bátrabb lesz-e ezáltal. Hát, én reménykedem benne.
Viszont még mindig tartottam tőle a kétméteres távolságot. Sőt, még egy lépést hátráltam is, hogy lássa, tényleg nem akarom bántani.
Továbbra is hallottam a gondolatait, és azt vettem észre, hogy még mindig retteg. Egyszerűen nem tudtam, hogy mivel nyugtathatnám meg, semmi ötletem nem volt. Rossz volt nézni, hogy ennyire retteg... tőlem.

Talán nálam egy kicsit fiatalabbnak tűnt a vámpír első ránézésre, de mivel vámpír így alapból kiesett, hogy velem egyidős legyen. Nem tudom, hogy mióta vámpír, de azért elég félelmetes. Na jó, az egy kicsit csökkentett a félelmemen, hogy nem izzó vörös szemem volt. Ha az lett volna,meg sem állok hazáig. Sőt, inkább itt kikaparom a síromat és belefekszem. Nekem nincs szükségem még egy halálra. Elég volt hogy egyszer meghaltam, nem hiányzik, hogy másodjára is megtapasztaljam ezt az érzést.
rám köszönt, mire a hátamon felállt a szőr. Hangja megbizsergette a bőrömet, de nem a jó értelemben. Kész,vége, nekem innen mennem kell. Vámpír és én halálosan félek tőlük. Hiába mondja azt, hogy nem bánt... Persze mindegyik így kezdi és a végén a kórházban vagy a hulla házban végzem. Előbbinél lehet hallani a rimánkodás a könyörgést. Nem, köszönöm. elég volt egyszer átélnem, milyen meghalni.
- Szi...szia - köszöntem vissza neki. Azért belém nevelték az udvariasságot, így ha más miatt nem is, de emiatt azért visszaköszöntem neki. Muszáj volt néznem, hogy mit lép, mit csinál. Nem tudtam róla elszakítani a pillantásomat, mert a tudatalattim azt táplálta belém, amint elfordítom a fejem: végem. méghozzá miatta. Nem, nem hiába mondja, hogy nem fog bántani: vámpír, és nekik nem lehet hinni, vagy én nem tudok hinni neki... Bár az is igaz, hogy én senkiben nem bízok, már magamban sem.
- Vámpír vagy. Nem tudok hinni neked - szólaltam meg remegő hangon. hiába hátrált, és volt köztünk két méter és egy lépés még mindig túl közel volt. Szerettem volna tényleg, de tényleg elfutni. Az eső sem nyugtatott, pedig az már egyenletes ütemben koppant a fán és a fák levein, na meg rajtam és a vámpíron, bár az utóbbi elhanyagolható tényező. Csak amiatt nem lehet, mert nem szeretnék hulla lenni. Lehet hogy nyugtatni próbált, de nem nagyon sikerült neki. Rettegtem tőle, féltem, mert vámpír.
És a vámpíroktól én csak félek. Hiába vagyok farkas, hiába kéne tőle védenem az embereket, én öt méternél közelebb önszántamból nem megyek... kivéve most, mert most kíváncsi voltam és itt vagyok két méterre egy vérszívótól...

Tudtam, hogy mire gondol. Azt találgatta, hogy éppen mennyi idős vagyok, és persze azt is tisztán hallottam, hogy fél tőlem. Nem, nem is ez a megfelelő szó rá, inkább az, hogy retteg tőlem. Sikerült azt is kiderítenem, hogy miért fél ennyire tőlem; azért mert korábban rátámadt egy vámpar. Azt viszont nem tudtam, hogy hogy lehet az, hogy nem védte meg magát. Hiszen ilyenkor általában a farkasok már reflexből átváltoznak.
Örültem ugyan, hogy most ember volt, de akkor is megkellett vele értetnem valahogyan, hogy tőlem nem kell félnie, mert nem fogom bántani. Senkire nem támadok rá ok nélkül, mert nem akarok szörnyeteg lenni. Így is utáltam azt, ami vagyok, és talán Bellát is pont ezért akartam lebeszélni erről az egészről. De nem sikerült, és nem is fog, tudom. Bár a vicc az egészben az, hogy most már kezdek afelé hajlani, hogy oké, beleegyezek, hogy átváltoztatom. Hiszen csak úgy lesz biztonságban..
Na, de most térjünk vissza ide. Az eső egyre jobban esett, egyre nagyobb csappekben hullott le ránk. Bátortalanul köszönt nekem a lány, sírni tudtam volna -ha tudnék egyáltalán sírni- attól, hogy nem tudom, mit csináljak. Abban biztos voltam, hogy közelebb nem kellene menni hozzá, mert abból még bajok is lehetnek. Láttam, hogy a szemét egy percre sem veszi le rólam, ezt mondjuk már megszoktam Bellától, bár tény, hogy ő nem azért szokott figyelni, hogy most éppen melyik percben esek a nyakának.
--Igen, vámpír.- beleborzongtam abba, ahogyan kiejtettem ezt a szót. -De hidd el, tényleg nem foglak bántani. - fejemmel az őz felé böktem, ami ott hevert a földön holtan. -Az volt a vacsorám. Nem tartozok azok közé, akik embereket ennének, vagy netalán farkasokat. - úgy éreztem, hogy ezt joga van tudni, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ettől még nem bízik bennem jobban.
-Kérlek, ne félj tőlem!-

Hiába bizonygatta, hogy nem kell félnem tőle, én bizony akkor is féltem. Magam előtt láttam azt bizony estét, mikor kissé illuminált állapotban az épület hátsó részében kötöttem ki. Nem emlékeztem rá pontosan, de akkor is tudtam: vámpírban én soha nem leszek képes még egyszer megbízni.
Megráztam a fejemet és az egyik fához hátráltam ezzel is növeltem kettőnk között a távolságot.
- Nem - utaltam arra, hogy nem fogok tőle félni. Hiszen bármelyik pillanatban megelégelheti, hogy itt bizonygatja a hamis igazát és a torkomnak ugorhat. És akkor hova lett az ígérete, hogy nem fog bántani? Lehúzta a wc-n. Engem meg elkapar valamelyik fa alá, és aztán kész. Volt farkas, nincs farkas...
- De akkor is vámpír vagy. Ha nem embereket ölsz az életben maradásért hanem állatokat. Az ugyanolyan rossz. Mert elveszed az életüket, és ők, és sokan mások nem kapnak második esélyt. Te vámpír vagy, kaptál, de milyen áron? Ölsz, hogy te élj. Mi ez ha nem rossz? - kérdeztem tőle. Nem tudom honnan jött ez nagy bátorság, megjegyzem el múlt hamar, hogy én ezt a szöveget csak úgy ledaráljam neki. De tagadhatatlanul igazam volt, legalább is az én szemszögemből. Nem, köszönöm én akarok bízni benne, de nem is tudok.
Egy fajtársa ölt meg, de kaptam egy új esélyt az életre, de ilyet nem osztogatnak, minden kisboltban. Meg kell becsülni, és én éppen azt teszem. Nem engedem magamhoz közel a vámpírt, így az nem is kerülhet szóba, hogy átver, nekem esik vagy bármi hozzá hasonló.
Felsóhajtottam.
már rég elkellet volna innen mennem, de nem, ehelyett itt vagyok és hallgatom, hogy egy vámpír győzköd Lehet, hogy másképpen látná a dolgokat, ha ott lett volna kórházban. Érdekes módon mindent tisztán hallottam, a rimánkodást, a könyörgést, mindent. Hogy ne halljak meg, hogy maradjak életben. Akkor a barátaim hisztérikus zokogását, hogy erről csak ők tehetnek, akkor anyámat, hogy miért engedett el, mikor frissen átváltoztam. meg sem tanultam használni a velejárókat... Így naná, hogy könnyű préda vagyok egy tapasztalt vámpírnak, mint amilyen Ő volt, és mint amilyen Ő, aki itt áll velem szemben és aranybarna szemeivel néz, és várja, hogy talán higyjek neki, holott ő is meg én is tudom a lelkem mélyén, hogy ilyen nem lesz. Talán soha. Az az este örökké az emlékezetemben marad, hogy mi történt, és a múlt köteleit nem tudom olyan könnyen ledobni magamról. Lehetetlen.
De... nincs de. Túl kéne lépni, de a hasamon, mindig fogom viselni a jelet... egy őrült nagy hiba következményét, amiatt, most itt vagyok. Nem bánom jó ez nekem, de... hogy bízzak egy vámpírban. Nem. Sajnálom de ez lehetetlen, majd talán idővel ha csitulnak bennem a rossz érzések, de az nem most lesz, és nem is holnap.

Idegesített, hogy ennyire fél tőlem, és nem tudom neki megmagyarázni, hogy nem kell félnie, mert nem fogom bántani. Nem szoktak ennyire félni tőlem még az emberek sem, nemhogy a farkasok. Oké, hogy előítéletei vannak a vámpírokkal szemben, azóta, hogy csúnyán elbánt vele egy legutoljára. Szörnyű is ez az egész, aláírom, hiszen Bellának is volt már hasonló esete, de tőlem mégsem fél. Jó, az mondjuk azért egy kicsit máshogy volt, lássuk be, mindenkit nem hasonlíthatok Bellához.
Alig bírtam visszatartani a feltörni készülő nevetésemet, ahogyan hallottam, hogy miket gondol rólam. Hogy elásnám egy fa tövébe? Nem, valószínűleg nem teszem meg. Nem tudtam, hogy mennyit tud ezekről a különleges képességekről, bár van egy olyan megérzésem, hogy szinte semmit sem az ég adta földön. De inkább nem elemezgettem a gondolatait hangosan, mert féltem, hogy még jobban megijesztem. Pedig, ahhoz már tehetség kellene.

Viszont amit mondott, az nagyon meglepett. Teljesen igaz volt az, amit közölt velem, de erre akkor sem számítottam. Utáltam az lenni, ami vagyok, és erre tessék. Még ő is szembe állít a tényekkel, a szomorú valósággal, amire semmi szükségem. És még akkor ebbe a világba akar tartozni Bella is? Á, ez kész képtelenség! Nem engedhetem meg, hogy csak úgy eldobja magától az életét. Hiába akarja ezt, nem tudja, hogy mivel jár az egész. De ezzel még ráérek később foglalkozni, inkább az előttem állóra néztem.

-Ki mondta azt, hogy én örömmel ölök? Ez egyáltalán nem így van, jó, ha megtudod. Ha lenne más választásom, nem oltanám ki az állatok vérét. De nincs több lehetőségem. És egyáltalán nem szeretek az lenni, ami vagyok. - azt hiszem, kiadtam magamból minden feszültséget, annak ellenére, hogy egyáltalán nem emeltem meg a hangom. Szavai annyira igazak voltak, hogy az már szinte fájt.

-Amúgy meg, azt hiszem, hogy eltévedtél. Bár, lehet, hogy az a baj, hogy a többiek még nem világosítottak fel erről az egészről. Ez a mi területünk a családommlal, ide ti általáéban nem szoktatok jönni, ahogyan mi sem megyünk La Pushba.- Annak ellenére, hogy már nagyon nem voltam jó hangulatban, kedvesen beszéltem hozzá. Félt, és nem akartam még jobban megijeszteni, sőt, magamra haragítani sem akartam. A világért sem! Kinek van kedve bunyóhoz? Nekem nincs, és ahogy elnézem neki sincs sok.

Nos, én azt hiszem, megtudom érteni ezt a lányt. Eltudom képzelni, hogy min ment keresztül, mert már én is láttam egy ilyen esetet, és sajnos a menyasszonyom játszotta a főszerepet. Szóval jogosnak tartom az előítéleteit más vámpírokkal szemben, de hogy lássa, én tényleg nem akarom bántani, hátráltam még egy lépést. Már jó távol voltunk egymástól, reméltem, hogy ez valamilyen szinten megnyugtatja. Bár farkas, így aztán gondolom tisztában van azzal, hogy a vámírok is nagyon gyorsak. De én még mindig azt szerettem volna, ha megbékél velem, és elfogadja, hogy nem bántom. Még akkor is, ha ez részemről lehetetlen kérés.

Odamentem az őzhöz, amit korábban ledöntöttem, majd elhúztam magam után, egy távolabb eső bokorhoz. Ott amögött ég kiszívtam belőle azt, ami benne volt, majd újra előre mentem. Távozni készültem immár jóllakottan. Jó lenne Bellára is ránézni, hiszen ebbe a városban soha nincs biztonságban.

-Én most elköszönök. Kérlek, minél előbb hagyd el a vadászterületünket.- azzal én el is indultam vissza, Belláék felé. Szerintem erre a szegény lányra sikerült elég rendesen a frászt hoznom. Az erdőn át rohantam a város felé. Mikor kiértem a fák mögül már lassítottam, emberi tempóban tettem meg az utat, bár így nagyon idegesítő volt, szó ami szó.





//köszönöm.*-*//

Látszott rajta, nem tudta elrejteni az érzelmeit, de az is lehet hogy nem akarta. Na mindegy a lényeg látszott rajta, hogy idegesítem. tudtam én, hogy előbb-utóbb elege lesz belőlem.
kicsit elkalandozott a gondolatai felé, vagy legalábbis az arcán nem látszott, hogy itt lenne... Készültem volna valami életjelet adni magamról, hogy hahó, nem csak ő van itt egyedül, mikor majdnem felnevetett.
Felvontam a szemöldököm, mert nem volt tudomásom arról, hogy mondtam volna valami vicceset, bár lehet, hogy neki más a humora mint nekem. Az arcát kezdtem el tanulmányozgatni és látszott rajta, hogy megleptem. Hát igen... az előbbi kijelentésem engem is meglett.
- Izé... nem akartalak megbántani - nyögtem ki nehezen. Nem az volt a nehéz, hogy bocsánatot kérjek tőle, hanem az hogy hozzászóljak.
Nem tudtam hova tenni őt. Eddigi éltemben mindössze egy vámpírral találkoztam és az is az életembe került... jó szőrszálhasogatás mert itt vagyok, és nem vagyok vámpír (még csak az kéne...). szerencsém volt na, és nem nagyon akartam kísérteni a szerencsémet még vele se, holott látszatra igen ártalmatlannak tűnt, de a mellette heverő szarvas láttán ez a gondolat is ment a sunyiba, gyors vonatra szált és meg sem állt a világ végéig.
Megszeppenve hallgattam a mondani valóját és hátráltam, de sajna a fába nem tudtam bele olvadni, így csak mögé kerültem és onnan kuksiztam feléje.
Bólintottam és nagyon reméltem, hogy ide tényleg nem találok vissza többet, sőt ha már itt tartunk maradok az utcánál, ott tuti nem futok bele táplálkozó vámpírokba, kivéve, ha nem egy vörös szeművel hoz össze a balsors. Na akkor tényleg végem lenne. Tuti ott dobnám be a törcsit, és amilyen az én formám, tuti ott lenne két sarokra a kórház. És akkor ott nem egy fa tövébe lennék elkaparva, hanem egy műanyag zsákban végezném...
Nem szép halál egyik sem. Nekem meg nincs kedvem megint meghalni.
Megint hátrált, de nekem ott tökéltessen jó volt ahol én álltam. A fa még mindig köztönk volt ha nekem ugrana, de nem ehelyett szegény szarvast szárította ki, bár igaz is, hogy neki aztán mindegy is...
Bólintottam, mikor közölte, hogy megy. Nem éreztem magam biztosnak abban, hogy tudok válaszolni, így kicsit előmerészkedtem a fa mögül - két centit - és figyeltem ahogy a vámpírt elnyelik a fák. Miután eltűnt utána jutott eszembe, hogy neki is és mind nekem is luxus volt bemutatkozni. Nekem van mentségem: el voltam azzal foglalva hogy rettegjek, na de neki?
Jó nyilván neki is meg volt az indoka, amiről én sajna vagy nem sajnos nem tudtam...
Lassan kióvakodtam a fa mögül, majd amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a vadászterületüket. köszönöm nincs szükségem arra, hogy még egy hozzá hasonlóba belefussak a mai nap. Egy vámpír is sokk volt márna, nem hogy kettő...

//Én is köszönöm <3//